Pontosabban egy hosszabb fotózással kezdtünk a Normafánál. Én csak ültem a padon, és bámultam, amint Attila egy akkora objektívvel fényképezi a tájat, amekkorával egy vaddisznót is simán le lehetne teríteni. Amikor már úgy tűnt, befejezte, még odaszólt: „Oké, most kell egy klasszikus tájkép is.”
Így további öt percet áldoztunk a művészet oltárán, aztán a táskaarzenál bekerült a nagy túrazsákba (Attila biztos jó sokat tetrisezett gyerekkorában), és nekivágtunk az aznapi távnak, amelyet az előzőhöz hasonlóan nagyjából 11 kilométeresre terveztünk.
Hatalmas mázlink volt, hogy a sok esős, szeles nap között pont azt fogtuk ki, amelyen kivételesen verőfényben fürdött a táj. Az ugyan egy kissé rontott a komfortérzetünkön, hogy a hőmérséklet abban a sávban ingadozott, amikor az egyik pillanatban még pont elkél a kabát, a következőben meg már szakad rólunk a víz, úgyhogy a túra során tökélyre fejlesztettük a kabát le-táskába begyömöszöl-újra elővesz-megint felvesz mozgássort.
A kiindulási ponttól nem messze, a sűrű erdőben egy kisebb, nem olyan régen felújított, lelakatolt épületre lettünk figyelmesek. Attila
arra tippelt, hogy valamiféle zarándokszállás lehetett,
de sajnos azóta sem sikerült kinyomozni, igaza volt-e. Mindenesetre a fa ablaktáblára firkált Pedomaci+Hajni felirat nem teremt kimondottan vallásos miliőt.
A túra első igazi látványosságának a Tündér-szikla bizonyult, amely a 383 méter magas, nem meglepő módon ugyanezt a nevet viselő hegyen található. A kiépített úton fel is kapaszkodtunk rá, pontosabban mellé, egy másik sziklára, mivel
a Tündér-sziklára tilos felmászni,
mert állítólag több súlyos baleset is történt itt.
Egy jó darabig elidőztünk itt. Relaxáláshoz szuper hely, ráadásul abban az értelemben is nevezhetjük kilátópontnak, hogy
több kilátót is szemügyre lehet venni innen,
például az Erzsébetről és a Kaán Károlyról elnevezett építményeket a János-, illetve a Nagy-Hárs-hegyen. A legizgalmasabb azért mégis a szemben zakatoló Gyermekvasút szerelvénye volt, amely csak egy percre bukkant fel a fák közül, és amelyet sikerült ebből a nem szokványos szögből lencsevégre kapni.
Kiérve az erdőből átevickéltünk a libegő alatt, aztán rövid ideig az aszfaltot koptattuk. A Nagyhíd retró villamosmegállójánál készült pár fotó, majd kicsit benéztünk a Napraforgó utcába. Annak idején,
1931-ben azért emelték az itteni házakat, hogy bemutassák a modern kor építészeti törekvéseit,
de még ma is van mit csodálni rajtuk. A Szabó Lőrincről elnevezett iskola mellett felhágtunk egy jó hosszú lépcsősoron, aztán meg sem álltunk a terület hajdani tulajdonosáról elnevezett, 242 méter magas Apáthy-szikláig.
Jobban mondva csak egy pillanatra torpantunk meg, az ösvényen ugyanis összefutottunk egy aranyos lábatlan gyíkkal, amely a védett terület egyik prominens lakója az imádkozó sáska és a halálfejes lepke mellett. A dolomitrögöt elérve ellentmondásos érzések kerítettek hatalmukba.
A panoráma csodás, az eldobált cigarettacsikk- és söröskupakhalmok lehangolóak.
Azért kérésre egy fotó kedvéért (munkaköri kötelesség) megküzdöttem a tériszonyommal, és olyan közel mentem a szikla széléhez, amennyire csak mertem. Attila pedig megörökítette ezt a halált megvető bátorságot (a háttér persze nem lényeges).
Úgy mondják, az Apáthy-sziklát körülvevő erdőkben még ma is felfedezhetők Mátyás király egykori vadaskertjének romjai. A négy kilométer átmérőjű terület magában foglalta a 12. kerület néhány részét, például Zugligetet és Budakeszierdőt.
Néhány lépés után elérkeztünk a Kőkapuhoz, amely valójában
egy barlang, amelyet a vas-oxid fest kísértetiesen vöröses színűre.
Hasonló kíváncsisággal vettük szemügyre azt a kis barlangszerű bemélyedést is, amiért általában a hajléktalanok vívnak élet-halál harcot az önkormányzattal – mostanában éppen utóbbi áll nyerésre, a lyuk bejáratán ugyanis rács parancsol megálljt az illetéktelen behatolóknak (legalábbis egy ideig).
A Látó-hegyen hangos avar- és bozótcsörgés közepette kaptattunk felfelé. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy a lármát madarak okozzák. A zaj mértékéből ítélve egy kis fantáziával könnyen el tudtam volna képzelni, hogy egy ragadozó állat lopakodik felénk a sűrűben.
Lassan elértük a 376 méter magasan trónoló Árpád-kilátót.
A népies stílusú, néhány részletében műromra hajazó épületet néhány éve újították fel,
a Budai-hegységet és a Dunát csodálhatjuk meg róla. Itt megy egyébként a kék túraútvonal is.
Ekkor ismételten rádöbbentem, hogy fotóssal kirándulok. „Nem akarsz háttal leülni arra a távolabbi padra?” – jött ugyanis a kérdés. Örömmel tettem, épp jól jött egy kis pihenés. Kár, hogy a hangyák is pont azt az ülőalkalmatosságot szemelték ki maguknak. Így aztán villámgyors felugrás után tovább kaptattunk a zöldön. Sűrű, majd gyérülő erdő után megint kiértünk az aszfaltra, és a Szépvölgyi út nagy villái között rákészültünk az újabb hegymenetre.
A zöld sávjelzés egyébként nem megy fel a Hármashatár-hegyre, hanem az oldalában kanyarog tovább, mi viszont úgy döntöttünk, befejezésképp megnézzük a vadiúj kilátót. Bár
a hivatalos átadásra július közepéig még várni kell
(ekkor kap nevet is az építmény), azért szerencsére már fel lehet menni, és majdnem 500 méteres magasságból lehet lepillantani a fővárosra.
A látvány tényleg pazar, engem csak az időközben feltámadt szél tartott vissza a hosszas nézelődéstől. Attilát viszont úgy kellett leimádkozni a formabontó építményről, mert bármeddig bírta volna. Hiába, ilyen az, ha az ember fotóssal kirándul.