Az első hármat választottam Keszthely felől, csupán ízelítőül, mivel még aznap vissza kellett térnem a fővárosba. Korán indultam útnak a kéktúra nyomvonalán, a hajóállomástól. A frissen felfestett jelzések egy ideig a vasúttal párhuzamosan vezettek, majd északnak fordulva a sárga sávhoz és a sárga kereszthez csatlakozva vezettek ki a házak közül az erdei csapásra.
Ez a kék jelzés új ága. A régi észak felől megkerülte Felgyenest, a mostani viszont a kőbánya mentén, a Pipa-hegyen át halad többnyire zúzalékos ösvényen a Kerek-hegy felé, amelynek 235 méter magas kúpján áll az évezred fordulóján átadott Festetics-kilátó.
A kék háromszög jelzi a letérőt a torony felé. A tövében találkoztam először a D jelzéssel, amely valóban végigkövette az általam bejárt szakaszt. Két család érkezett, a gyerekek visongva másztak fel a többszintes fatorony tetejére.
A panoráma lenyűgöző a legfelső szintről, az ember szeme egyetlen pásztázással befogadja a Nyugat-Balatont és a Keszthelyi-hegység dombhullámait. Már ez a látvány is megérte az egyórás, négy és fél kilométeres séta fáradalmait.
A következő célpont a Berzsenyi-kilátó, amely 2,5 kilométerre van innen, északkeleti irányban. Rövid időre visszatértem a kékre, amely a térség kirándulóközpontjához, a Nagy-mezőre irányított. A fenyőligettel körülvett tisztáson
elegáns erdei bútorok, esőbeállók, terméskő fogadóépület, szalonnasütő helyek,
információs táblák, valamint erdei tornapálya fogadott egy rendkívül barátságos gondnoknővel egyetemben.
A tornapálya megálmodója Kovács Lajos erdész volt, akinek rusztikus faszobra a mező egyik sarkában áll. A sorompón túl
parkolót biztosítottak azok számára, akik a kényelmesebb megközelítést választják,
vagy akik itt kezdik a túrát.
A kék jelzés innét északra fordul, én a D és a vele egy nyomvonalon futó sárga kereszt és sárga sáv mentén indultam tovább. A Ló- és a Meszes-hegy közötti kapaszkodó már kalandosabb, nagy fantáziával megáldott gyerekek számára szinte dzsungelszerű.
A Berzsenyi-kilátó az előző hasonmása is lehetne, mai formájában mindössze két évvel később született a Pető-hegy 355 méteres ormán. Harmadik szintjéről tisztán kivehettem az Alpok lábait, sőt dél felé kutatva távcsövemmel a Somogyi-dombság felett felsejlett a Mecsek is.
Számomra ekkor kezdődött az igazi kaland. Harmadik kiszemelt tornyom,
a Kitaibel-kilátó a térkép szerint nagyjából hét kilométerre van a Berzsenyitől,
de közben kétszer is le kell térni a hagyományosan jelzett turistautakról a Cser- és Csalános-völgyben. Nos, az erdőgazdálkodás az utóbbi időben számos helyen közlekedési utakat alakított ki járművei számára, és ez fölöttébb megnehezítette a tájékozódást a papíralapú térképen.
Végül a terep topográfiája segített ki. Némi ingázás után sikerült azonosítanom a „hivatalos” Darnay-útvonalak leágazásait. A csapás nyomvonalát több helyen benőtte a növényzet, ilyenkor hűséges mágneses iránytűm segítségével haladtam előre. (Cseh Tamás indiánjai valószínűleg remekül szórakoztak volna errefelé.)
Megejtettem egy rövid megállót a Cseri-kapunál kialakított pihenőnél, amely csinos, kőből és fából épített esőbeállóval és játszótérrel várja a vándorokat és a gyerekeket. A Kitaibel-kilátó közvetlenül Vonyarcvashegy házai fölött,
a Vas-hegy dolomitnyúlványán őrködik 225 méteres magasságban.
Habár ezt is 2002-ben adták át, a helybeli gyerekek nagy örömére kissé fapadosabb, és egyúttal romantikusabb, mint a többi. Remek helyszín volt ahhoz, hogy a parányi faasztalon bekebelezzem maradék elemózsiámat.
A kilátótól a zöld háromszög mentén leballagtam a Balaton-partra, megkerestem a tókerülő bringautat, és nordic walking stílusban visszabotoztam a nyolc kilométert Keszthely hajóállomásáig. A nap mérlege: 21,5 kilométeres kilátótorony-kereső kaland a Balaton nyugati csücskén. Félúton, Gyenesdiáson, hatalmas adag díjnyertes napraforgós fagyi tette fel a tökéletesre sikeredett túrára a koronát.