A makik földjét még nem érte el a turistaözön

Ezek a makik nem félnek az emberektől

Ha az ember arra vágyik, hogy ezeréves majomkenyérfák között sétáljon, hogy gyűrűsfarkú makik ugráljanak a hátán, és varázslókkal találkozzon, akkor a legjobb célpont Madagaszkár. Az ország ugyan nem adja magát könnyen, de érdemes túllendülni a kezdeti nehézségeken, mert ilyen élményeket sehol másutt nem szerezhetünk.

Jó ideje szemeztem már Madagaszkárral, de nem tűnt könnyen bevehető célpontnak. Viszonylag kevesen látogatnak el ide, és a szórványos leírásokból világos lett, hogy nem egyszerű bejárni. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: azért kevés a látogató, mert nincs turisztikai infrastruktúra, vagy azért nincsenek idegenforgalmi szolgáltatások, mert kevés a látogató? Tipikus tojás vagy tyúk dilemma.

Ide vágytam már jó ideje Forrás: Kisgyörgy Éva

Madagaszkáron nem nyüzsögnek a turisták

A lényeg mindenesetre az, hogy ha valaki körbe akarja járni az országot, sok időre vagy sok pénzre van szüksége. A távolságok meglehetősen nagyok, és

nem léteznek kényelmes távolsági buszok.

Ha a belső repülőjáratokat kerülni akarja az ember, akkor a helyi minibuszokra tud hagyatkozni. Ezek akkor indulnak, amikor tele vannak, a tele fogalmát pedig errefelé egészen másképp értelmezik, mint nálunk.

Így sok türelemre és időre van szükségünk, vagy rá kell bíznunk magunkat egy utazási irodára. Ezek persze pontosan tudják, hogy a hátizsákos utazás eléggé bonyolult errefelé, és mivel a verseny kicsi, szemrebbenés nélkül elkérik a borsos díjakat az egyébként nem kifejezetten luxus színvonalú utakért.

Tradicionális közlekedési eszköz a zebuszekér Forrás: Kisgyörgy Éva

A megoldás mindenképpen kompromisszumos. Az én esetemben a dolog végül úgy alakult, hogy egy kanadai utazási iroda (G Adventures) csoportjához csatlakoztam, és csak az ország egy részét jártam be. Így sajnos kimaradt a Tsingy de Bemaraha Nemzeti Park, de

végre közvetlen közelből csodálhattam meg az imádott majomkenyérfákat

és a gyűrűsfarkú makikat, amelyekkel a világon csak itt találkozhatunk természetes környezetben.

Mint a maki fenn a fán... Forrás: Kisgyörgy Éva

Elsőként Madagaszkár elnöke üdvözölt

Párizsban még a kifutópályán állt a gépünk, amikor észrevettem, hogy egyre többen nyújtogatják a nyakukat, hogy láthassanak egy férfit, aki az első sorban ült. Az egyik utas odáig merészkedett, hogy valamit súgott az utaskísérőnek, aki kicsit csodálkozott ugyan, de előrement az illetőhöz, és átadta az üzenetet.

A férfi felállt, hátrajött, kezet rázott a kíváncsi utassal, sőt egy közös fotó is készült.

Erre többen felbátorodtak, újabb és újabb jelentkezők akadtak egy közös képre. A fotós szerepét egy testőrnek tűnő fickó vállalta magára, aki rendíthetetlenül készítette a mosolygós képeket a kezébe nyomott fényképezőgépekkel és mobilokkal. Most már nagyon kíváncsi lettem, ki lehet ez a híres ember, úgyhogy megkérdeztem a szomszédomat. „Ő Madagaszkár elnöke” – jött a válasz.

Madagaszkár elnökével, Hery Rajaonarimampianinával a repülőn Forrás: Kisgyörgy Éva

Ha már így alakult, én is kértem egy közös fotót, sőt elkotyogtam a kimondhatatlan nevű elnöknek, hogy Budapestről jöttem. „Sok szépet hallottam már a városukról, de sajnos még nem jártam ott” – jött a válasz, én pedig

örültem, hogy képben van, hol is van az a Magyarország.

Megkérdezte, merre fogok utazni, majd jó utat kívánt.

Kipipáltam egy világörökségi helyszínt

Régi szokásom, hogy ha csoporttal utazom, inkább néhány nappal előbb érkezem. Erre még akkor szoktam rá, amikor egyszer kicentiztem az érkezést, és egy hóvihar miatt lekéstem a csatlakozást Guatemalába. Akkor még zöldfülű utazó voltam, és igencsak megszeppentem, amikor kiderült, hogy a csoport már elindult nélkülem. Helyi buszokkal eredtem a nyomukba, ami kalandos, de végül is sikeres vállalkozásnak bizonyult.

Most tehát volt két napom, hogy egy kicsit akklimatizálódjak, mielőtt megérkeznek a többiek. Az egyiket arra használtam, hogy felfedezzem a fővárostól mintegy egyórányira fekvő régi királyi palotát, Ambohimangát. Már csak azért is, mert ez világörökség.

Ambohimanga, a régi királyi palota Forrás: Kisgyörgy Éva

Bár a királyi palota elnevezés valami grandiózust, díszeset sejtet, Ambohimanga meglepően egyszerű épületegyüttes, kétségkívül pazar kilátással. Ahhoz képest, hogy milyen közel van a fővároshoz, és milyen fontos helyet foglal el a helyiek szívében, kifejezetten kevés látogató keresi fel.

A külföldiek közül jobbára csak a magamfajta világörökség-megszállottak látogatják.

Amikor a neten kicsit utánanéztem, milyen benyomásokat szereznek itt az utazók, meglepve tapasztaltam, milyen sokan teszik szóvá, hogy a külföldieknek 10 000 madagaszkári ariaryt kell fizetni, hússzor annyit, mint a helyieknek. Nem igazán értem a háborgást, hiszen körülbelül 870 forintos jegyről van szó. Hasonló jelentőségű műemlékeknél a sokszorosát fizetnénk a világ bármely más részén.

A királyi palota meglepően puritán bejárata Forrás: Kisgyörgy Éva

Nem tudom, a háborgók mit tartanának jó megoldásnak. Ha a helyieknek is megemelnék a tarifát? Akkor a jóval szegényebb itteniek, például az iskoláscsoportok, soha nem jutnának be a palotába. Ha pedig a külföldiek is filléreket fizetnének, nem lenne pénz a műemlék fenntartására. Én nem sajnáltam sem a belépődíjat, sem az egyórás utazást. A világörökségi listámra kitett pipa mellett nagy élmény volt a rizsföldek, a színes falvak, a nyüzsgő piacok látványa is.

Maki a vállamon

Amikor két nap múlva csatlakoztam a csoporthoz, egyből az Andasibe Nemzeti Park felé vettük az irányt.

A nappali túrák sztárjai kétségkívül a makik voltak.

Lelkesen, de egyre zsibbadtabb nyakkal próbáltuk fotózni őket, ahogy a fákon ücsörögve vagy ugrálva élték mindennapjaikat.

Az éjszakai túrán a makikból nem sokat láttunk az elemlámpák fényében, legfeljebb csak pirosan villogó szemüket. Viszont kifejezetten közel kerülhettünk néhány jóval apróbb, de ugyancsak érdekes élőlényhez: picike békákhoz, ismeretlen rovarokhoz és változatos méretű kaméleonokhoz.

Éjszaka ilyen lényekkel találkoztunk Forrás: Kisgyörgy Éva

Előbb-utóbb a makikkal is sikerült testközelbe kerülni. A park egy részén kis mesterséges szigetet alakítottak ki, ahol lakásokból szabadított, önálló, szabad életre már képtelen makik élnek. Régen divatos volt a makik tartása házi kedvencként, de ez ma már tiltott.

A szigeten szabadnak érezhetik magukat, viszonylag nagy, erdős területük van,

de nem tudnak elveszni, elkóborolni, úgyhogy nem kell rács mögé zárni őket. Bár ez nem ugyanaz az élmény, mint teljesen szabadon látni őket a saját természetes közegükben, mégis nehéz ellenállni az örömnek, amikor banán után kutakodva az ember vállán landolnak.

Ezek a makik nem félnek az emberektől Forrás: Kisgyörgy Éva

Itt még a varázsló gyógyít

Hogy kicsit lássuk azt is, hogyan élnek az eldugottabb vidékeken, két napra elhagytuk a buszunkat meg az aszfaltos utat, és gyalog vágtunk neki a vidéknek. Éjszakára egy falu közösségi házában kaptunk szállást, ahol

a falubeliek nagy örömmel főztek nekünk.

Az általunk fizetett díjat a helyi iskola fenntartására fordítják. Találkoztunk a helyi varázslóval, aki elmesélte, hogyan szokott diagnosztizálni, gyógyítani és jósolni.

A varázsló munka közben Forrás: Kisgyörgy Éva

Vidéken alig van orvosi ellátás, így leginkább a füvesemberhez fordulnak a betegek. Mivel nincs társadalombiztosítás,

nagy anyagi teher, ha valakit mégis kórházba kell vinni.

Ilyenkor az egész falu összefog, hogy összedobják a költségeket, akár azon az áron is, hogy eladnak néhány földterületet.

A kiterjedt család, a faluközösség egyébként is jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint nálunk, a modern társadalmakban. Közösen végzik a mezőgazdasági munkákat, kalákában építik a házakat, mindenki odafigyel az idősekre, betegekre.

Egy madagaszkári földműves Forrás: Kisgyörgy Éva

A kéthetes utazás végén az ország délnyugati részén barangoltunk. Itt láttuk a legtöbb majomkenyérfát.

Ilyen hatalmas matuzsálemeket Szenegálban láttam

hat évvel ezelőtt, sőt onnan egy tízcentis gallyacskával tértem haza. Az ajándékboltban megígérték, ha gondosan nevelgetem, alig pár száz év, és csodás fává fejlődik. Már vagy ötször nagyobb az eredeti méreténél, de egyelőre nem kell attól tartanom, hogy kinövi a lakást.

Ebben a Spiny forest (tüskeerdő) nevű védett parkban háromféle majomkenyérfa is nő. A legidősebb 1200 éves, hatan kellettünk hozzá, hogy körbe tudjuk ölelni.

Az 1200 éves majomkenyérfa Forrás: Kisgyörgy Éva

Különös, egyedi világba sikerült bepillantást nyernem ez alatt a két hét alatt. A Wikipédia szerint Madagaszkár szinte külön kontinensnek tekinthető, hiszen az itt élő fajok 90 százaléka endemikus élőlénynek számít, azaz a Földön sehol máshol nem található meg.

Bár nem olyan egyszerű bejárni az országot, mint számos hátizsákos kedvencet, azért nem is lehetetlen, és mindenképp biztonságos. A helyiek barátságosak, segítőkészek, a táj csodálatos, a makikkal való találkozás pedig felejthetetlen. Ha ezentúl a kis majomkenyérfámra nézek, mindig eszembe jutnak az imádnivaló állatok.