„Tud egy jó éttermet ajánlani?" – kérdeztem érkezésem után joviális szállásadómat, összekaparva minden németnyelv-tudásomat. Ő ugyanis nem beszélt angolul, de arckifejezéséből és a Sonntag szó gyakori ismételgetéséből arra következtettem, hogy vasárnap este nem lesz nagy élet a városban. Csehország szerelmeseként ekkor még nem estem kétségbe: majdcsak találok egy sörözőt valamelyik sarkon.
Az óváros utcáin baktatva azonban hamar rájöttem, hogy vendéglátóm nem alaptalanul ingatta a fejét. Úgy éreztem magam, mintha kihalt történelmi díszletek között járnék. Amikor este 7 után a főtéren szinte senkit sem láttam, már elfogott a kétség:
biztos, hogy jó ötlet volt eljönni ide?
Znojmóba busszal
Csehország nem csak Prágából áll, sőt, mostanra talán már jobb is elkerülni a fővárost turistaként. Az utóbbi években én is inkább a vidéki városokat célzom meg, de Znojmóról csak pár éve hallottam egy barátomtól. „Meseszép hely, és ott nemcsak a sörök, de a borok is kiválóak" – mesélte lelkendezve. Eddig valahogy nem sikerült útba ejtenem, a hosszú hétvégét azonban egyedül töltöttem, így hirtelen felindulásból döntöttem: megyek. Szállást két éjszakára mindössze 10 ezer forintért találtam saját fürdőszobával az óvárosban. További rövid keresgélés után arra jutottam, hogy az autóvezetéstől is megkímélem magam, hiszen a Flixbus bécsi átszállással olcsóban elvisz oda (két személyre már megéri az autó). A közel hatórás utat el lehetett viselni, a buszon vécé is volt, ahogy ígérték, de a fedélzeti wifi csak Bécstől hazafelé működött.Ahogy Znojmo kihalt utcáit róttam az október végi hidegben, egyre inkább lankadt a lelkesedésem. Hiába a gyönyörű épületek,
korgó hassal mégsem olyan nagy élmény a városnézés.
Aztán hirtelen fényt láttam egy ablakban, és nagy várakozással benyitottam. Valóban söröző volt, de vágni lehetett a füstöt, azt meg én már nem bírom. Nyaranta, a teraszokon üldögélve valahogy nem tűnt fel a probléma, hogy Csehországban még nem tiltják a dohányzást az éttermekben és kocsmákban.
Szerencsére találtam egy szállodát, a Lahofert, és bár alapból nem szeretek ilyen csillivilli helyekre beülni, a helyzet reménytelensége miatt próbát tettem. Sajnos épp zártak, de ajánlottak egy másik éttermet. Így jutottam el a La Casa Navarrába, amely tényleg nyitva volt még este 8-kor is.
Én voltam az egyedüli vendég,
de legalább ők sem hiába voltak bent aznap este. Isteni vacsorát rittyentett a szakács, miközben a Dalešické sörük után három remek helyi bort is sikerült megkóstolnom ott.
Másnap már éledezett a város. A hétfő ott nem volt munkaszüneti nap, és egy-két turista is feltűnt az utcákon. Nyüzsgés azért nem volt, olyannyira nem, hogy a városka délnyugati falánál remek reggeli fotókat készíthettem egyedül a domboldalra ültetett szőlőtőkékről. Mint a feliratokból kiderült, ezek a Lahofer borászat ültetvényei voltak, amelynek szállodájába előző este véletlenül betértem.
Lahofer neve később még felbukkan, most azonban maradjunk még a látványnál. Ha balra néztem, a szőlőn túl egy viadukt ívelt át a Dyje folyón, mögötte pedig kivehető volt a loukai kolostor hatalmas épülete.
Szemben, a folyó túloldalán apró nyaralók tűzdelték a domboldalt.
Jobbra egy duzzasztó szelídítette meg a Dyje vizét, mellette kenuk jelezték, hogy nyáron nagy élet lehet a folyón.
Még odébb, kicsit feljebb a morva őrgrófok egykori vára és a 11. században épített rotunda, amely Csehország legkorábbi freskóit rejti.
A hátam mögött a 14. században épített Szent Miklós templom magasodott, alatta pedig egy kis borozó, amely most zárva volt.
Ember pedig sehol, csak egy rendőr sétált el, meg-megállva, odébb pedig egy kertész serénykedett a meredek domboldalon.
Alig tudtam betelni a látvánnyal. Ahogy ott álltam a szikrázó napsütésben, azonnal átértékeltem a magány fogalmát. Előző este még az emberek hiánya okozott csalódást, most meg épp ettől lett egyedülálló az élmény. A holtszezonnak is megvannak az előnyei, ez nem is vitás.
Magányomból egy cseh iskolás csoport zsivaja zökkentett ki, úgyhogy indultam én is tovább. Az imént már említett várba sétáltam fel, de a vár helyére épített barokk kastély és a rotunda is be volt zárva.
A vár mellett egy sörgyárra bukkantam, ahol valaha a Hostan sört készítették, de az üzem 2008-ban bezárt, mert Brnóba vitték a termelését. Tavaly új márkanevekkel indult újra a főzés, most is épp dolgoztak a lepukkant épület felújításán.
Miután a város nevezetességeit néhány óra alatt körbejártam, a legnagyobb dilemmát az okozta, befizessek-e arra a túrára, amelyet Znojmóban kihagyhatatlan kalandként reklámoznak. Már reggel a turisztikai információs iroda alkalmazottja is a föld alatti alagútrendszert ajánlotta a figyelmembe (németül, mert angolul a legtöbb helyihez hasonlóan ő sem beszélt). De a TripAdvisor listáján is a harmadik helyen szerepel ez a program a znojmói látnivalók között.
Ennyi ember csak nem tévedhet,
gondoltam magamban, amikor leperkáltam a 65 koronát (740 forint) a belépőért. Nem az árát sokallottam; attól féltem, hogyan lehet majd egy teljes órán keresztül izgalmas programot varázsolni az üres járatok bemutatásából.
Félelmem beigazolódott. Azt még eleinte megmosolyogtam, hogy – uniós pénzből – vattacukorszerű pókhálókkal ragasztották tele a falakat, és rikoltozó csontvázakat helyeztek el a termekben a látogatók ijesztgetésére. Körülbelül 10-15 percig még az is lekötötte a figyelmemet, hogy miért és miként építették a helyiek ezeket az alagutakat a középkorban (röviden: eleinte a romlandó élelmiszerek hűtésére, aztán a támadó seregek elleni védelemre).
Az utolsó félóra azonban már kínszenvedés volt.
Az idegenvezető srác hosszasan viccelődött csehül a csoport egyetlen cseh tagjával, miközben mi legfeljebb az ikszedik legendát hallgathattuk meg angolul az audio guide-on a város történelméből.
Félhangos káromkodások közepette jutottam fel végül a felszínre, de csak magamat okolhattam, amiért nem hallgattam a rossz előérzetemre. Utamat gyorsan a Lahofer hotel felé vettem, amelynek utcai étlapján korábban borkóstolási lehetőségről is olvastam. És mintha a pokol után egyből a mennyországba érkeztem volna:
ilyen jót ilyen áron ilyen szép környezetben ritkán kaphat csak az ember.
A borászat mind a hat tétele elismerő vigyort csalt az arcomra, a melléjük szervírozott tepertőkrémes kenyér pedig megkoronázta az egészet. Mindezt 150 koronáért, azaz durván 1700 forintért.
Hazafelé, a buszon volt időm az összegzésre, nem kellett a vezetésre figyelnem. Végül is megérte ez a két nap Znojmóban? Rossz volt a hideg, hogy nem lehetett kiülni a teraszokra, sok minden zárva volt, nem beszéltek angolul, és besétáltam egy turistacsapdába is.
De volt egy felejthetetlen reggelem a városfalnál,
nem kellett a turistaáradattal sodródni, olcsó volt minden, a város csodaszép, a borok pedig minden várakozásomat felülmúlták. Hát persze, hogy megérte. Hogy eljönnék-e megint, és ha igen, melyik hónapban, az már más kérdés.