Épp egy éve, hogy hajóstoppal átkeltem az Atlanti-óceánon, és megérkeztem a karib-tengeri Martinique-re. Most, hogy épp Panamában keresem azt a hajót, amely a Csendes-óceánt átszelve majd új földrészre repít, megint alaposan végig kell gondolnom, milyen kapitánnyal vágjak neki az útnak. Egy ilyen hosszú utazásnál ugyanis még fontosabb a jó választás, hiszen
mindenki másképp reagál a hosszú bezártságra és a problémás helyzetekre.
Az Atlanti-óceán átszelésénél szerencsém volt: már ismertem a Calypsót és a kapitányát, és átéltünk már pár dolgot közösen, mielőtt belevágtunk az átkelésbe. Többek között egyszer a hajó is elsüllyedt alattunk, nem sokkal a találkozásunk után.
Az olaszországi Pantelleria szigetén csatlakoztam a Calypsóhoz és akkor kétfős legénységéhez: a kapitányhoz, Victorhoz és újdonsült barátnőjéhez, Judyhoz, akinek ez volt élete első hajós útja – legnagyobb pechjére. Első úti célunk Szardínia szigete volt, és a szokásos bevásárlás, felkészülés után meg is kezdtük a nagyjából háromnaposnak ígérkező utat.
Bár az első éjszaka még békésen és problémamentesen telt, másnap elindult a pechszéria.
Minden azzal kezdődött, hogy a hajó propellerére valahogyan rátekeredett egy kötél, amit mindenképpen le kellett szednünk. Victor a maga 72 évével, Judy meg a tengeribetegségével nem volt éppen potenciális búvár, szóval én nyertem meg a feladatot. A tenger elég tisztességesen hullámzott, ilyenkor pedig könnyen előfordulhat, hogy
a hullámok úgy lökik, dobják a hajót, hogy az egészen konkrétan az ember fejére esik.
Nem nagyon volt időm azon gondolkodni, hogy mi baj történhet, mert cselekedni kellett, de tény, hogy eléggé kiszolgáltatott helyzetben voltunk.
Nem nagyon szeretek nyílt vízen lemerülni, fogalmam sem volt, vannak-e cápák, meg hogy milyen halak úszkálnak a vízben. A víz alatt az érzékszerveink sem épp úgy működnek, mint normális esetben. Végül szerencsére sikerült a művelet: bemásztam a hajó alá, és ki is jutottam, a kötelet meg levágtam. Amikor visszamásztam a fedélzetre, azt hiszem, Victorék rájöttek, hogy jó legénység leszek.
Ezzel persze még nem volt vége a szerencsétlenségek sorának. Kicsit később eltörött az orrvitorla rúdja - ez egy olyan rúd, amelynek az egyik vége a vitorlához, a másik vége pedig a főárbóchoz van erősítve. Nálunk az utóbbi rögzítés mondott csütörtököt, méghozzá egy hatalmas széllökésnél – a rozsdamentes acél a szemem láttára engedett el. Úgy állt tehát a helyzet, hogy az orrvitorlánkból lógott ki egy szép méretes vitorlarúd, és mivel a vitorlát nem tudtuk bevonni, ezért ez a rúd ide-oda hányódva tört-zúzott a fedélzeten. Jó időbe beletelt, mire valahogyan lefogtuk, és lekötöztük Victorral – szerencsétlen Judy közben a kormány mögött hányt.
Bár eddig sem unatkoztunk, a java még csak ez után jött. Vannak olyan mondatok, amelyekre nem szívesen kel fel az ember: az
Ébredj, süllyed a hajó!”
tuti biztosan egy ilyen mondat. Márpedig Victor másnap azzal kopogott be hozzám, hogy jobb lesz, ha elkezdem összepakolni a cuccaimat, mert süllyed a hajó. Egy ilyen kijelentéstől minden normális ember agya azonnal szuperéber állapotra kapcsol a mélyalvási fázisból, szóval ébredtem, pakoltam, majd nekiálltunk kimerni a vizet a hajóból – vödörrel.
Persze hívtuk az olasz parti őrséget is, leadtuk a segélykérést (a jól ismert mayday, mayday, mayday vészjelzéssel) és vártunk meg vödröztünk. Volt pumpánk, de persze az is elromlott, hiába csekkolta Victor az indulás előtt.
Sokan kérdezték, hogy féltem-e. Furcsa, de úgy éreztem, nincs valódi okom félni. Tudtam, hogy az olaszok úton vannak, tudtam, hogy oda fognak érni, hogy van mentőcsónak, meg össze van pakolva a cuccom. Inkább a problémamegoldás került előtérbe, meg némi frusztráció. Ugyanis valamely okból 8 órába telt a parti őrségnek, hogy odaérjenek hozzánk. Addig pedig nem is emlékszem, hányszor kérték újra és újra, hogy betűzzük le a nevünket, mondjuk meg az állampolgárságunkat (tizedszer) meg a helyzetünket (századszor). Mintha csak a tejfölkészítésről érdeklődnének: megaludt már a tej? Elvált már a savó?
Ennyire azért nem értünk rá, a hajóba folyamatosan dőlt be a víz.
Ami mindenképp pozitívum volt, hogy mi hárman nagyon jól működtünk együtt, hatékonyak voltunk, Victor pedig nagyon türelmes.
Szardínia partjaitól körülbelül 90 tengeri mérföldre voltunk, nyolc órával később pedig már majdnem teljesen víz alatt lévő motorral, amikor a parti őrség végre megérkezett pumpákkal, szivattyúval. Kiérkezett a vontatóhajó is, szóval minket cuccostul-mindenestül átpateroltak a parti őrség hajójára, mivel vontatás közben nem maradhattunk a hajón.
A Calypsót hozzákötötték a vontatóhajóhoz, de az már olyan nehéz volt a felgyülemlett víz miatt, hogy csak 2 csomóval tudták vontatni. Ez ugye 2 tengeri mérföld, azaz 3,7 kilométer óránként...
Mi pár óra alatt kiértünk a partra – a napsütés miatt leégve, a viharok miatt ázottan, csapzottan, büdösen, erre Szardínián ott várt minket a helyi tévé, reflektorokkal, újságírókkal. Kiderült, hogy időközben a parton is sokan találgatták, miért tartott ez a mentés nyolc óráig.
Jó időbe telt, mire partra vontatták a Calypsót. Ez alatt az idő alatt a vontató cég gyakorlatilag kénye-kedve szerint lerabolta a hajót. Ezután egy olyan helyen dokkolták be a hajót, ami nem is erre való,
odacsapták egy betonfalhoz, de úgy, hogy behorpadt az oldala.
Ezt nekem kellett rozsdátlanítóval meg festékkel kezelgetnem a későbbi, Atlanti-óceánon való átkelés előtt. Szerencsére a Calypso egy masszív acélhajó volt, ha üvegszálas vagy műanyag lett volna, akkor simán be is tört volna.
Jó pár napot eltöltöttünk itt, ahol se víz, se vécé nem volt, nem tudtunk lezuhanyozni, sem átkéredzkedni a kikötőbe, hiszen maradnunk kellett a lopások bejelentése miatt.
Kezdtem elég ramatyul érezni magam.
Kikötői vízben az ember nem fürdik, és már azon gondolkoztam, vajon bekönyöröghetem-e magamat egy szállodába lezuhanyozni. Végül az jutott eszembe, hogy a tűzoltóknál mindig akad némi víz meg slag, szóval az ő segítségüket kértem. Hál' istennek jófejek voltak, és megengedték, hogy használjam a zuhanyzót.
Úgy egy hete vesztegeltünk Cagliariban, mire kiemelték a hajót, és mi megkezdhettük a helyreállítási munkálatokat. Ahogy ezzel megvoltunk, a Gibraltári-szorost, majd a Kanári-szigeteket céloztuk be, és onnan indultunk át az Atlanti-óceánon, Martinique-re.
Így, a csendes-óceáni átkelés küszöbén állva sokszor eszembe jut, milyen sokat számít a kölcsönös bizalom egy ilyen helyzetben.
Ráadásul egy óceán közepén lényegesen nehezebb lenne a parti őrséget hívni.
Jó volt, hogy Victorral már ismertük egymást, tudtam, hogy normális, jól vitorlázik, ismeri a hajóját. Remélem, most is találok egy hozzá hasonló kapitányt, akivel egy új világot fedezhetünk fel.