Miért éppen észak?
Amikor 2012-ben eldöntöttük, hogy vitorlázni fogunk, csak annyit tudtam, hogy távoli tengerekre szeretnék eljutni. Néztem hajót a francia partoknál, majd Törökországban, végül egy angliai vitorlás lett a befutó. Ha nem itt vásároltam volna, bizonyára más irányba indulunk.
Így azonban először az angol partok mentén vitorláztunk, majd felmentünk Izlandra.
Gyerekkori álmom volt működő vulkánokat látni.
Emlékszem, az atlaszban ez a térség tele volt piros csillagokkal, amelyek az aktív tűzhányókat jelezték. Mindig meg akartam nézni őket.
Izlandról egyenes út vezetett még északabbra?
Nálunk nincsenek kőbe vésett tervek. Minden évben megbeszéljük, merre szeretnénk hajózni, de ez menet közben változhat. Izlandról eredetileg Norvégiába, majd Hollandiába mentünk volna, ám a hajósok, akikkel beszéltünk, áradoztak Grönlandról. Ha Izland tetszett, Grönland még jobban fog, mondták. Márpedig nekünk nagyon tetszett Izland, így hallgattunk rájuk.
Abból, hogy azóta is északon vitorláznak, úgy sejtem, nem csalódtak.
Grönland elképesztő volt. Úgy döntöttünk, továbbra is ezeken a vizeken maradunk.
2014-ben átéltünk egy 27 órás őrült vihart,
amikor 50 csomó fölött is fújt a szél (több mint 100 km/h). Igazán embert próbáló körülmények között kellett helytállnunk, de ettől lélekben annyira megerősödött a család, hogy a következő évben már a legendás északnyugati átjárót tűztük ki célul.
Az ilyen kalandok általában megosztják az embereket. Az egyik csoport életveszélyesnek tartja, amit csinálnak. Mit tudna nekik elmondani?
Nézze, egy nagykörúti átkelés gyalog, főleg, ha csak sárgán villog a jelzőlámpa, ugyanúgy életveszélyes. Mit csinálunk olyankor? Nem csukjuk be a szemünket, nem megyünk előre fejvesztve, hanem szétnézünk, figyeljük a közlekedést. Megvárjuk az ideális pillanatot az átkelésre.
A vitorlázás is ilyen. A mi nagy erősségünk, hogy sokáig vagyunk úton, nem kell sietnünk. Megvárjuk a jó időt, folyton nézzük az előrejelzéseket.
A rugalmasság és a helyzetfelismerés a lényeg.
Nagy körültekintéssel és határozottsággal vágunk neki minden szakasznak. Azért persze nem ilyen egyszerű, de erre törekszünk.
Volt olyan pillanat, amikor mégis át kellett gondolni, vajon megéri-e?
Szép időben az ember nem gondolkozik azon, milyen rossz, ha vihar van. Viharban pedig senki nem ér rá aggódni, mert mindenki a feladatát látja el. A már említett 27 órán át tomboló vihar után megkönnyebbülést és örömöt éreztünk. Ezen is túl voltunk, ez is sikerült, és ez magabiztosságot adott. Nagyon fontos, hogy ez nem elbizakodottság.
Ha a természet engedi, akkor nekivágunk. Ha nem, akkor visszafordulunk.
Gyerekekkel együtt utaznak. Hogyan hat rájuk a kaland?
Kristóf az első túra elején még hároméves sem volt, ma már hétéves, idén kezdte az első osztályt. A pedagógusok pozitívan állnak az egészhez, hiszen látják, hogy jót tesz neki az utazás. Menet közben mi tanítjuk, számolást, verseket, játékos feladatokat adunk, és ami a legfőbb: napi 24 órában velünk van.
A gyerekeink nemcsak hajózási ismereteket szereznek, de az életszemléletük is változik, erkölcsileg pedig erősödnek. Kristóf például ma is emlékszik arra, amikor John, egy kedves segítőnk adott tíz liter ivóvizet, mi pedig másnap a boltban vásároltunk neki egy ugyanolyan palackkal.
Megtanulta, hogy amit kapsz, azt vissza is kell adnod.
És Csenge?
Csenge most már húszéves. Az idei túra előtt rettegve tudakoltam, velünk jön-e megint az útra. Abban a korban van, amikor a barátai és barátnői inkább elmennek bulizni, szórakozóhelyeket fedeznek fel a jégtáblák helyett, így tavaszig meg sem mertem kérdezni, miként döntött.
Amikor igent mondott az újabb túrára, nagyon jólesett, hiszen ezek szerint valamit mégis jól csináltunk az elmúlt évek során. Külön öröm, hogy a gyerekek látják: az emberek mindenhol segítőkészek. Itthon ezt sajnos kevesebbet tapasztalnák.
Az úton sokszor jön segítség, ahogy a hajónaplóban is olvastam. Miként hat ez önökre?
Talán ez a legnagyobb élmény a vitorlázás során.
Hihetetlen, mennyi önzetlenül segítő emberrel akadtunk már össze.
Nem turistáknak néztek minket, akikről le kell húzni a hetedik bőrt is, hanem utazóknak, akikkel jó beszélgetni.
Csak egy példa: egy izlandi automata benzinkút nem fogadta el a kártyánkat, így vasárnap délután kettőkor fel kellett hívnom a kezelőt. Szó nélkül kijött a nagy kamionjával, egy csövön át szivattyúzta az üzemanyagot a mi hajónkba, majd amikor fizetni akartam, csak annyit mondott: „Welcome to Iceland!” Én meg csak néztem bambán, és nem értettem. Számomra ez volt maga a csoda.
Nagyszerű lehet ilyen emberek között utazni.
Igen, valóban az. Erkölcsileg mi is sokat erősödtünk a feleségemmel, Orsival. Megpróbáljuk visszaadni másoknak, amit az útjaink során kapunk. Az, hogy a jó létezik a világban, nagyon felemelő érzés.
Egyszerű emberek vagyunk, egyszerű emberek közé vágyunk.
Az a célunk, hogy természetközeli életet éljünk egy vitorlás hajón, hogy új tájakat fedezzünk fel, és megismerjük, hogyan élnek máshol. Kristóf több napot töltött izlandi és grönlandi óvodákban. Megható látni, hogy a gyerekek között sem a bőrszín, sem a nyelv, sem a kulturális különbség nem jelent akadályt.
Hónapokat vannak távol. Egy másik örök kérdés az ilyen történetek kapcsán, hogy honnan van rá pénz.
Egy öregecske vitorlást vásároltunk. A hajó nagyjából annyiba került, mint egy középkategóriás autó.
Az utak során minimálisan költünk, és nagyon sok halat eszünk.
Általában mi fogjuk őket, és Orsi már nagyon gyakorlott a halas ételek változatos elkészítésében. Így került étlapunkra a lazacgulyás és a lazacos palacsinta is.
Amikor napokig reptereken alszunk – hiszen az utak között valahogy haza is kell térni –, akkor senki nem irigykedik. Mi vállaltuk ezt az életmódot, és az élmények kárpótolnak minden kényelmetlenségért.
Mit tanácsolna azoknak, akik önökhöz hasonlóan szeretnének utazni?
Jöjjenek el velünk jövőre. Szívesen viszünk vendéget, így ha valakinek kedve támadt hajózni, keressen minket a honlapon keresztül.
De egyébként a lehetőség mindenkinek adott. Mi a nagyobb autó, a nyaraló vagy az új bútor helyett választottuk ezt. A magunkfajta „őrültek” szerényebben élnek itthon, mert azt a döntést hozták, hogy utazásra költik a pénzüket.
Egyszerűbb azt mondani, hogy ez elérhetetlen, mint tenni érte,
hogy ne legyen az.
A természetben az élet nem drága, igaz, kompromisszumokkal jár. Sok a lemondás, de ilyenkor az ember jobban tud örülni annak, ami van. A gyerekkori álmokat a hétköznapok sokszor felülírják, de mi nem hagytuk őket elveszni. Mindenkit arra biztatunk: ne is hagyja elveszni ezeket az álmokat, valósítsa meg őket ma, mert ha halogatja, egyszer csak arra ébred, hogy már túl késő.
Mi az eddigi legnagyobb sikerélményük?
Mi voltunk az első magyarok, akik átjutottak az északnyugati átjárón. Ezt eddig kevesebb, mint 130 kishajónak sikerült teljesítenie. Ha belegondolunk, hogy az Everest csúcsára már több mint 5000 hegymászó jutott fel, akkor ez a 130-as szám bizony nagyon szűk kört takar. Ráadásul mi ezt
családként értük el, és nem egy erre tréningezett sportolókból álló csapattal.
Mindemellett komoly sikernek nevezném azt is, hogy egy-egy ilyen út után még mindig szóba állunk egymással. Konfliktusok természetesen nálunk is vannak, hisz egy apró kabinban töltünk heteket, hónapokat, de nálunk a családi kötelék ettől megerősödött. Már csak ezért is megéri az utazás.