Mielőtt bárki megjegyezné, tisztában vagyok vele, hogy a Tarjánka-szurdok nem a Bükkben van. Azonban a BNPI működési területe nem korlátozódik a nemzeti parkra, sőt
a Bükkön kívül kilenc tájvédelmi körzetért és 14 természetvédelmi területért felelős.
Így lehetséges az, hogy a Domoszló és Markaz között húzódó, egyébként a Mátrához tartozó Tarjánka-szurdok is rajtuk keresztül érhető el. A hely hírnevét jól szemlélteti, hogy a regisztráció elindulása után a keretlétszám egyetlen nap alatt betelt.
Összesen 60 szerencsés csodálhatta (volna) meg a szurdokot, három turnusban. A feltételes módot azért szúrtam közbe, mert a változó időjárás alaposan megkeverte a kártyákat. A Bükkre és Mátrára még januárban leeső 20-40 centi hó ugyanis a meleg napok hatására alaposan megolvadt.
A szurdok lejegesedett, a patak megáradt.
A szervezők az előzetes helyszínbejárás után mindenkitől kérték a gumicsizmát, valamint a megnövekedett kockázatra is felhívták a sikeresen regisztráltak figyelmét. A nehezített körülmények végül többeket visszavonulásra késztettek.
Szerencsére az elszánt túrázók tökéletes szombatra virradtak. Kék ég, fagypont körüli hőmérséklet, hogy ne kelljen a sárban tocsogni, de halálra se fagyjunk a katlanban. Telente ugyanis csupán egy-két órára jutnak be a napsugarak a Tarjánka-szurdokba.
Mert mi is a szurdok?
Mélyen bevágódó, meredek oldalfalú, keskeny völgy,
amelyet általában folyó vagy patak váj a tájba. A Tarjánka-patak is évmilliókat dolgozott azon, hogy utat törjön magának a Mátra vulkanikus, főként andezitből álló talajába.
A szurdokot a patak mellett haladva közelítettük meg. Az első megállót a régi kőbánya jelentette. A természeti értékek megóvása szerencsére időben leállíttatta a gépeket, de így is jól látható, hogy az embernek milyen rövid idő elég a romboláshoz.
A fejtés miatt feltárulkozó sziklafal évmilliókról mesél.
A levált andezittömbök különös alakja a népnyelvben szemeskőként él. Túravezetőink felhívták figyelmünket a látványos üvegopálra, amely a kövek felszínén jégrétegszerűen csillogott.
Megsimogattunk egy szerencsekövet, majd elkezdődött a 700 méter hosszú szurdokvölgy felfedezése. A gumicsizmák nélkülözhetetlennek bizonyultak. A beszűkülő sziklafalak egyre kevesebb lehetőséget hagytak a vízmentes haladásra. Hamar eljött az a pillanat, amikor
ténylegesen a vízben gázolva haladtunk.
Néhányan a felhívás ellenére túracipőben próbálták teljesíteni a távot, és ugyan végigküzdötték magukat, de nem cseréltem volna velük. A víz néhol még így is ijesztően közel került a gumicsizma szárához. Egy patakban átmosott cipőn pedig a váltózokni sem segít.
Keveset néztem azonban lefelé, a csoda fölöttem magasodott. Jégbe zárt, könnyező sziklafalak, mohával borított, zöldben, vörösben, feketében játszó kőrengeteg. Vízeséseken ugráltunk keresztül, fatörzsek és kövek hátán egyensúlyoztunk. 12-16 millió éves kőzetek figyelték lassú haladásunk.
Egész jégcsaperdő nőtt egy-egy sziklafalra,
gyönyörű, szürreális hátteret biztosítva utunkhoz. A túravezetők beszéltek a szurdok kialakulásáról, a vulkáni tevékenység látható jeleiről. Ilyen például a vulkáni bomba, amely a kitörés során a levegőben repülve akár tíz kilométerekre is elkallódhat otthonától.
Vezetőink mesélték, hogy többször találtak már sérült vagy elpusztult állatokat a völgyben. A sziklafalak annyira meredekek, hogy néha még az embernél sokkal gyakorlottabban tájékozódó vadak is csapdába esnek.
Egy alkalommal például a szarvuknál fogva összeakadt muflonokat találtak a szurdokban. A nőstényért vagy hatalomért vívott ősi harcban lelték halálukat.
A Tarjánka-szurdok vadregényes szépsége nem veszélytelen, a lezárás sem önkényes. Egyrészt a völgy számtalan védett növény- és állatfaj otthona. Gérbics, kakukkszegfű, cickafark és epergyöngyike között tengetik mindennapjaikat a vöröshasú unkák, nappali pávaszemek és folyami rákok.
Másrészt a térerő, valamint
a kiépített ösvény hiánya veszélyessé teszi a be nem jelentett túrákat.
A szakvezetés során még védősisakot is kaptunk, ami szintén nem volt túlzás. Egyikünk sisakján ugyanis egy húszcentis jégcsap robbant szét az út során.
A szurdok végén egy nagyobb vízesés várt minket. Ezt már csak mászóvassal tudtuk volna leküzdeni, de
a zuhatag mögött a völgy kiszélesedett, maga a katlan gyakorlatilag véget ért.
Nézelődtünk még a vízben állva, megfigyeltük a szurdok legkeskenyebb, alig két méter széles szakaszát. A jégcsaprengeteggel, az átlátszó páncélba zárt világgal nem lehetett betelni.
Persze, ha az ember a sípcsontja közepéig vízben áll a februári hidegben, akkor előbb-utóbb mégis betelik a látvánnyal, és mozogni támad kedve. A mozgás itt már a visszautat jelentette. Az izgalmak és a kihívások maradtak, csak most a másik irányból küzdöttük le az akadályokat.
Az oda-vissza négy kilométeres túrát két óra alatt tudtuk le. A katlanban tényleg minden lépésre figyelni kellett, ráadásul minden méter élményt tartogatott. A fényképezőgépek kattogtak, az arcokra széles mosoly varázsolódott. A Tarjánka-szurdok hírneve nem véletlen tehát, ha együtt vigyázunk rá – és magunkra –, akkor még sokáig csodálhatjuk.