Majdnem biztos voltam benne, hogy rajtam kívül nem jön el senki. Ugyan ki más akarna önszántából mínusz 12 fokban sétálgatni? Meglepődve tapasztaltam azonban, hogy közel húszan voltak kíváncsiak az ImagineBudapest tematikus sétájára. Úgy tűnik, a kultúrának nincsenek hőmérsékleti határai. A rendhagyó, esti időpont pedig annak volt köszönhető, hogy ezúttal a városi világítás történetében merültünk el, ehhez pedig – háttérként – jól jött egy kis sötétség.
A túra elején Ungor Bea arról mesélt elszánt kis csoportunknak, milyen volt az élet a fővárosban, amikor még nem volt közvilágítás. Az Andrássy úti fényárban azért nehéz volt elképzelni, milyen lehetett annak idején vaksötétben hazabotorkálni. Nem is nagyon lehetett egyébként, mert például
Budán a közbiztonság érdekében 1715-ben kijárási tilalmat vezettek be.
Akinek mégis muszáj volt éjszaka közlekedni, annak fáklyát vagy lámpást kellett magával vinnie. Vagy fogadnia kellett egy lámpahordozót. Ez ugyanis külön foglalkozás volt ebben az időben. Később a világítás finanszírozása érdekében bevezették a boradót. Hogy mi köze volt a bornak a fényhez? A városi elöljárók szerint nagyon is sok. Éjszaka ugyanis többnyire a kocsmába járók mászkálnak, fizessék akkor ők az éjszakai világítás árát.
Alig telt el negyedóra a túrából, már rettenetesen fáztam. Felkészültebb túratársaim egy termosz teát is magukkal hoztak, én jobb híján egyik lábamról a másikra álltam, és a kezeimet dörzsöltem. Túravezetőnket a hideg látszólag egyáltalán nem zavarta, a kemény mínuszok ellenére is
lelkesen mesélt gyertyaszolgálatról, fáklyajegyről és légszeszről,
mindezeket pedig az épületek falára vetített képekkel illusztrálta egy miniprojektor segítségével.
Tudták például, hogy az első rendszeres közvilágítás már 1558-ban beindult Párizsban? Akkor még persze csak szurokkal és gyantával töltött serpenyőket helyeztek ki a falakra és az oszlopokra. A közvilágítás történetében az olajlámpások megjelenése jelentette a következő lépcsőfokot 1569-ben. Ezek azonban nálunk meglehetős késéssel jelentek csak meg.
Budán, a várban 1777-ben, Pesten 1790-ben gyulladtak ki az első repceolajlámpák.
A lámpákkal együtt megjelentek a lámpagyújtogatók is, akik jellegzetes alakjai lettek az esti utcáknak, ahogy létrájukat hónuk alá csapva egyik lámpától a másikig jártak. De ahogy Bea mesélte, a munkájuk nem is volt olyan egyszerű, „Egész kis laboratóriumot hordtak a zubbonyukban. Egy kénsavval teli üvegcsét, amelybe kálium-kloráttal átitatott pálcikát dugtak, hogy felgyulladjon a láng. Szóval, meglehetősen életveszélyes volt ez a szakma.”
Lámpagyújtogatókkal egyébként még sokáig, a múlt század ötvenes éveiben is lehetett találkozni. Ekkor még – az elektromos világítás térhódítása ellenére – sok helyen megmaradtak a gázlámpák. Ezek meggyújtása azonban már kevésbé volt veszélyes, mint az olajlámpáké.
Az olajlámpákat a 19. század első évtizedeiben kezdték kiszorítani a gázlámpák, amelyekhez a szükséges éghető gázt a kőszén száraz desztillációjával nyerték ki. Az első gázgyárak Angliában épültek az 1800-as évek elején.
Nálunk sokkal később, 1856-ban épült meg az első pesti gázgyár,
amelynek emlékét emléktábla őrzi a Fiumei út és a Légszesz utca kereszteződésében. Ebben az évben, egészen pontosan szentestén gyulladtak ki az első olyan gázlámpák a Kerepesi úton, amelyek már hazai gázzal működtek.
A város legelső gázlámpája egyébként 1816-ban került fel a Nemzeti Múzeum homlokzatára. Ezt házilag előállított légszesszel működtette a múzeum természettárának őre. De a negyvenes években már a Nemzeti Színházban is gázzal világítottak, és ezt a gázt is helyileg állították elő. „Az itt termelt gáznak egy kicsit áporodott savanyú káposztaszaga volt; de hát eltűrtük azt nemzeti büszkeségből” – írta Jókai Mór, akinek hála jó kis történetek maradtak fenn a korabeli fővárosról.
A házi légszeszfőzést később betiltották, így
a színháznak is a gázgyárból kellett a légszeszt beszereznie.
A vezetéket azonban még nem építették ki, így más megoldást kellett keresni. „...ezen a hiányon akként segítettek, hogy készítettek egy óriási kaucsuktömlőt, akkorát, mint egy cethal. Azt megtöltötték légszesszel, s ezt a felfújt szörnyeteget két ember a vállára kapta, s végigcepelte a városon. A gáz könnyű. A színháznál aztán a tömlőből átpréselték a gázt a tartályba, s onnan bocsátották ki a világító csövekbe” – írta Jókai.
A séta során egy-két épületbe is betértünk, aminek ezen az estén különösen nagy hozzáadott értéke volt. A bazilikát például soha nem éreztem még ennyire melegnek, átfagyott végtagjaim jólesően engedtek ki a templomban.
A Duna Palotában a korabeli bálokról mesélt Bea. Például arról, hogy egy-egy bál színvonalát nemcsak a meghívottak névsora, de a gyertyák száma is nagyban befolyásolta, amit a későbbi tudósításokban is pontosan megírtak. Az épületnek számos illusztris vendége volt annak idején.
Például Mark Twain, aki 1891-ben egy bankcsőd következtében minden vagyonát elveszítette. Ezek után kilenc éven keresztül utazgatott a családjával Amerikában, Európában és Ázsiában, felolvasóesteket tartott, és ezek bevételéből végül sikerült visszaszereznie vagyona egy részét.
A túra a Duna-parton ért véget. A fényárban úszó Lánchíd megvilágította a Dunát és a hatalmas, úszó jégtáblákat. Miközben a jeges folyót és Budapest emblematikus látképét csodáltuk, Bea a díszkivilágításokról mesélt. Például a Mátyás-templomról és a Halászbástyáról, amelyek
1928-ban kaptak először díszkivilágítást,
vagy a budai várról, amely a hazai rekorder: hétezer izzó világítja meg napnyugta és éjfél között.
Sok jó sztorit és érdekes információt lehetne még idézni a túráról, de nem szeretnénk minden poént lelőni. Aki kíváncsi a főváros történetének e speciális szeletére, csatlakozzon a túrához. Remélhetőleg ilyen hideg, mint ezen a szombaton volt, már nem lesz az idei télen.