Bár sokszor megfordultunk már a gyerekekkel a Budaörs feletti dombokon, hegyeken, Sorrento híres szikláihoz valahogy sosem jutottunk el. Pedig minden egyes erről szóló írás után elhatároztam, hogy ez lesz a következő. Annál is inkább, mert a háztartásomban fellelhető három- és hatéves kisfiú úgy vehető rá a legkönnyebben a túrázásra, ha be van lógatva valami izgalmas célpont.
Az érdekes formájú és pláne beszédes nevű sziklák kimondottan ilyenek, így jutottunk el a Pilisborosjenő melletti Teve-sziklához, a szentbékkállai kőtengerhez vagy a sukorói Gyapjúzsákhoz. Ezúttal sem volt nehéz meggyőzni őket. Ugyan Sorrentóról még nem hallottak, de megígértették velem, hogy „jól fog kinézni”.
A meteorológusok jóslata tényleg bejött, ennél klasszabb kirándulóidőt rajzolni se lehetett volna. Napon egy szál pólós, fák között pulcsis, szóval tökéletes. A nővéremmel és három csemetéjével Budaörs felett, a Sóvirág utca legvégén beszéltük meg a találkozót. Itt van egy kis parkolóféleség, ahonnan
a Meggy utcán indultunk el a sárga kereszten.
Ez hamarosan becsatlakozott a piros kereszt jelzésű útra, amelyről azt kell tudni, hogy a KFKI-hoz (MTA Központi Fizikai Kutatóintézet) visz fel.
Utunk első pár száz métere a Budaörs feletti elhagyatott hétvégi kulipintyók között vezetett, de lefogadom, hogy
pár éven belül ezt a részt is beborítják majd a kockaminimál házak
és a mediterrán paloták, amelyek lassan, de megállíthatatlanul kúsznak felfelé a szűk, meredek utcákon.
A piros kereszt jelzést követve egy rövidke erdei ösvényen haladtunk, majd a jelzés egy széles földútra vezetett, amelyről már le sem tértünk, ugyanis ez – megkerülve a Szekrényes-hegyet – gyakorlatilag belefutott a Sorrento szikláiba, amelyeket az utolsó métereken a sárga jelzésen értünk el. Ez így leírva nem hangzik túl izgalmasnak, de a Csíki-hegyeken bandukolva lépten-nyomon olyan kilátásba botlik az ember, hogy percekig le tud állni nézelődni.
Az öt gyerek papírforma szerint viselkedett: a négy kisfiú (kezükben egy-egy bottal) hol egymást, hol az út melletti bokrokat csépelte, míg az egy szem 14 éves kamaszlány a világ nagy dolgain merengve kaptatott mellettünk. Így értünk el a sárga jelzésig, ahol letérve a földútról a Sorrento sziklái között találtuk magunkat.
Ezek az izgalmas formájú mészkőképződmények onnan kapták a nevüket, hogy
állítólag hasonlítanak az olaszországi Sorrento tengerparti szikláira.
Akármi is legyen az igazság, a gyerekek nem voltak tekintettel az évmilliókkal ezelőtt elhunyt tengerlakó lényekre, mert azonnal felmásztak a megkövült üledékekre, ráadásul közben a botjaikat se rakták le, ami komoly bravúr.
Kábé félórás piknik után kezdtünk el szedelőzködni. Bíztam benne, hogy a mintegy 3 kilométeres utat valamivel gyorsabban fogjuk megtenni, mint idefelé, de azért kíváncsiságból ránéztem a frissen telepített geoládás appra, és örömmel láttam, hogy
mindössze pár méterre tőlünk van egy felfedeznivaló láda.
A gyerekek egy róka után kajtató vizslafalka lelkesedésével vetették bele magukat a keresésbe. Szerencsére a láda – népszerű célpont lévén – tele volt apró játékokkal, amelyekből tudtak válogatni, és azzal sem volt gond, hogy mit rakjanak a frissen zsákmányolt kincsek helyére, mert a gyerekek zsebeiben valahogy mindig van néhány apró játék vész esetére.
A kincskereséstől fellelkesülve szerencsére a legkisebb, hároméves kiscsóka is kibírta az autókig tartó visszautat, így összesen – beleszámítva az előre-hátra rohangálásokat is – közel hét kilométert nyomott le, amivel megdöntötte a Gyadai tanösvényen felállított hat kilométeres rekordját. Valamennyien fülig érő szájjal kászálódtak be az autóba.
Sorrento szikláit többféle módon is megközelíthetjük, akár felülről, a KFKI felől is. Ha nem kisgyerekekkel vagyunk, akkor tuti, hogy Budaörs legszéléről vágunk neki a túrának a sárga sávon,
hogy a Huszonnégyökrös-hegyet megmászva végigmenjünk a Csíki-hegyeken.
A lenti térképen jelöltem az általunk bejárt útvonalat.
Az egyes pontnál hagytuk az autókat, majd a piros kereszten mentünk a Farkas-hegyig, ott letértünk a jelzésről, de a földúton maradtunk, és megkerültük a Szekrényes-hegyet, hogy a sárga sávra rátérve érjük el végül a Sorrentót. A gyerekek miatt visszafelé is ugyanezen az útvonalon mentünk. Amúgy a sárga sáv is jó lett volna, de az egy keskeny erdei ösvény, és a kicsiknek még jobban fekszik a szélesebb földút, ahol szabadabban tudnak hadat viselni egymással és a külvilággal.