Reggel 7-kor megszólal az ébresztő. Frissen pattanok ki az ágyból, egy perc múlva már a konyhában főzöm a kávét. A nap éppen csak hogy felkelt, sugarai máris mindent színesebbé, szebbé varázsolnak. A kávé kortyolgatása és a bagel majszolása közben a térképet böngészem a telefonomon. Eljött a nagy nap, végre láthatom az óceánt. Az útvonaltervező szerint másfél, két óra alatt érhetek oda a Rockaway Beachre, és csupán kétszer kell átszállni.
Az út végül kétórás volt, de egy percig sem unatkoztunk. Már a felszállás nagy élmény volt. A sofőr széles mosollyal az arcán azt kiabálta: „Welcome on the fucking board.”
Útitársamat leszupermodellezte, engem Mister Hollywood smile-nak nevezett,
és minden megállónál hasonlóképpen üdvözölte az új felszállókat. Egy idős, spanyolajkú asszonynak azt kiabálta: „Ola Mama, please have a seat.” Folyamatosan szórta a poénokat, időnként eltorzította a hangját a mikrofonban, például robothangon mondta be a következő megálló nevét.
A Rockaway Beach a legnagyobb városi partszakasz az Egyesült Államokban, New York egyik legszebb strandjaként emlegetik. Ott élő barátaink javasolták, hogy ide menjünk, mert egyrészt tisztább, mint Coney Island, másrészt sokkal kevesebben vannak. A partszakasz egy részét korábban katonai támaszpontként használták, a hatalmas hangárépületek ma öltözőként és étteremként funkcionálnak.
Hiába volt a szokottnál melegebb idő, a part mégsem volt zsúfolásig megtelve. A víz egészen kellemes volt, szinte langyos, pedig mindenki azzal riogatott, hogy az óceán vize általában nagyon hideg.
Több méteres hullámok csaptak át a fejünk felett,
valószínűleg ezért is bukkant fel egyre több szörfös a parton. Úszás közben vettem észre, hogy ezek a hullámok sokkal erősebbek, mint gondoltam. Az egyik például letépte rólam a fürdőnadrágot, még szerencse, hogy az utolsó pillanatban sikerült elkapnom.
A nap sugarai szinte perzseltek, de az enyhe szél csillapította hőségérzetünket. Ukrán barátaink is csatlakoztak hozzánk, akik egyszer csak egy üveg behűtött pezsgőt vettek elő. Azt mondták, e nélkül soha nem indulnak el strandolni. Kora estig maradtunk, hogy lássuk, amint a nap lebukik az óceánba. Fantasztikus élmény volt.
Másnap az esti színház előtt Manhattanben sétálgattunk. Amikor megláttuk a Budapest Café feliratot, azonnal felébredt bennünk a kíváncsiság. Gondoltuk, megkóstoljuk, hogyan készítik a hazai finomságokat több ezer kilométerre Magyarországtól.
Furcsa volt magyar szót hallani és gulyáslevest enni New York kellős közepén.
Az ízek meglepő mód nagyon hasonlítottak az itthoniakra. Sőt a meggyes, mákos, túrós rétes sokkal finomabb volt, mint itthon.
Este újabb bakancslistás álmomat pipálhattam ki. Már nagyon régóta szerettem volna megnézni a Macskák című musicalt a Broadwayn, de mindeddig elérhetetlennek tűnt. A jegyeket elég drágán vettük, 77 dollár (20 400 Ft) volt darabja, de utólag azt mondom, akár háromszor ennyit is kifizettem volna érte.
Néhány évig nem játszották a Macskákat, idén decemberig viszont ismét műsorra tűzték,
természetesen folyamatos telt házzal. A díszlet elképesztő volt, nemcsak a színpadon, de a nézőtér egy részén is folytatódott, a közönség fölött pedig több száz alma nagyságú színes lampion lógott. Olyan volt az egész, mintha mi is szereplői és nem a nézői lettünk volna az előadásnak. A színészek többször a közönség között táncoltak.
Eleinte azt gondoltam, nem élőben éneklik a dalokat, hiszen ahhoz túl tökéletes, ráadásul a hangosítás is annyira profi volt, mintha egy világsztár koncertjén lettem volna. És higgyék el, nem túlzok. Az egész darabba egyetlen apró baki sem csúszott be: minden akkor szólalt meg és úgy jelent meg, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A szünetben az egyik szereplő a színpadon maradt, bárki felmehetett hozzá, hogy közös fotót készítsen vele.
A következő napon is izgalmas dolog várt ránk. Jegyünk volt egy pár hónappal korábban nyílt brooklyni szórakozóhelyre, ahol egy kanadai DJ, Tiga és a világhírű Dubfire zenélt. Őszintén szólva én egyiket sem ismertem, de útitársam rábeszélt, hogy tartsak vele, ha másért nem, hogy megnézzem, milyen egy igazi brooklyni buli.
Egy óra buszozás után gyárépületek közé kerültünk, és már messziről hallottuk, hogy a parti elkezdődött. A Brooklyn Mirage klub biztonsági személyzete alaposan átvizsgálta valamennyi belépő ruházatát és táskáját. Rögtön a bejáratnál hatalmas fal fogadott minket, amelyen legalább tíz bankautomatára emlékeztető terminál volt felszerelve. Itt beszkenneltük a bankkártyánkat, így a pultoknál elég volt csupán a karkötőnket hozzáérinteni a kasszához, és megadni a PIN kódot.
A szabadtéri szórakozóhely lenyűgöző volt. A színpad mögötti óriási fehér falra különböző animációkat vetítettek, a tánctér közepén pálmafák magasodtak. A fénytechnika elképesztő volt,
mintha egy televíziós show-műsorban lettünk volna.
Hátul két nyitott épület állt, mindkettő tetejét zöld növényekkel futtatták be, igazi dzsungelhangulatot teremtve.
A növényekről vízpára hullott a bulizókra, mert hiába volt este 10 óra, még mindig körülbelül 30 fok lehetett. A tánctér körüli épületről az egész klubot be lehetett látni. A labirintusszerű szórakozóhely kisebb termeiben is DJ-k zenéltek. A mosdó használata volt talán a legmacerásabb. Rengetegen voltak, és hosszú sorban kellett várakozni. A klub három-négy alkalmazottja gondoskodott arról, hogy gördülékenyebben haladjon a nép. Aki kijött, rögtön odébb küldték, hogy ne torlódjanak fel az emberek az ajtóban.
A biztonsági őrök nem igazán úgy viselkedtek, mint olykor itthon. Intelligensek voltak, nagyon készségesek és türelmesek azokkal is, akik kicsit többet ittak a kelleténél. A szórakozóhely panorámája elképesztő volt, egész Manhattant megcsodálhattuk az éjszakai fényeivel. Csak másnap tudtuk meg a klub Facebook-oldaláról, hogy több mint hétezren voltunk a Mirage-ban. New Yorkban tényleg mindenki megtalálhatja, amire vágyik, legyen az óceánparti lazítás, kulturális program vagy ereszd el a hajam buli Brooklyn közepén.