Amit a nótáról tudni érdemes

Az 1700-as évek melódiáriumai és a hangszeres verbunkos zene hatására alakult ki és lett hagyományosan népi műfaj a népies dal, ismertebb nevén a magyarnóta. Tekintettel alig másfél évszázados történetére, a 19. század zenei életében betöltött különös szerepére, aligha kínos, ha esetleg  nem tudjuk pontosan körülírni, mit is tekintünk nótának, mitől más, mint a népzene. Márpedig Dankó Pista, Déryné vagy Egressy Béni nevét még a fiatalok is ismerik - és ez csak pár név azok közül, akiknek köszönhető, hogy említett irányzat az 1800-as évek átlagpolgárának "slágerműfaja" lett.

A kiegyezést követően - értelemszerűen - a korábbi "sírva vigadó, búskomor" hangulat kerekedett felül - a nóta, mint műfaj, ha lehet még jobban elsekélyesedett, az emberek fülében egyre kevesebb maradt meg a jól ismert dallamívek közül. Gyakorlatilag az egyre lejjebb csúszó dzsentri-réteg jellemző stílusává lett. A formalizmus teljesen eluralkodott, a nóták már szinte kaptafára, receptre készültek - formailag gyakorlatilag átvették, jobban mondva leegyszerűsítették az új stílusú magyar népdalok szerkezetét. Sokak szerint éppen hogy inspirálóan hatott a huszadik század népzenéjére, mások romboló hatását emelik ki. Az mindenesetre tény, hogy a 20. század magyarnótáit népdalokhoz mérten primitív dalszerkezet, és gyakran akár húsz szótagot számláló, olykor feleslegesen bővített sorok jellemzik.

Nem meglepő, hogy azok a magyarnóták maradtak meg a szájhagyományban, melyeket ismert szerzők alkottak. Egy-egy Petőfi-vers Egressy-féle feldolgozása, vagy Simonffy Kálmán Thaly Kálmán verseiből készült nótái ilyenek. Manapság is születnek még nóták, holott a műfaj már a 20. század elején alig találta a helyét, még ha (sokak szerint) az új stílusú népdalok kibontakozásában szerepet is játszott. Ami bizonyos: az 1900-as évekre a nóták szerkezete átalakult - amíg a szájhagyományban élő dallamok esetében a kisebb formákon belül a változatosságra való törekvés a jellemző, addig az újabb szerzői nóták sematikus szerkezet és sablonos megoldások jellemzik.

Voltak azért ismert és jelentős szerzők és énekesek a 20. században is: ilyen volt Dóczy József is, akit a század elejének legismertebb nótaelőadójaként tiszteltek. Ő énekelte a Darumadár útnak indul és a Mandulafa, mandulafa c.dalokat. A csak nevében hasonló Dóry József művészi pályája 1934-ben, a Rádióújság című lap tehetségkutató versenyével indult, később a Magyar Köztársaság Aranykoszorúkkal díszített Csillagrendje kitüntetés birtokosa lett. Az ő előadásában lett országosan ismert a Leszakadt a pincelakat és az Az én jóapámnál nincs jobb... kezdetű nóta is. Győri Szabó József az Énnálam egy boldogóra és a Jaj de kék szép szeme van magának c. dalokkal lett ismert. Mindannyian elsősorban vidéken arattak sikereket, de pl. Győri Szabó József lemezeit és számos nótagyűjteményt még ma is vásárolhatunk bármelyik cd-boltban.

Sok mai jött-ment fiatal előadó próbál megélni régi nóták pop-os feldolgozásaiból és a vidéki fiatalok körében népszerűek is. De ez már egy más világ, hasonlóságokat szinte csak a szövegekben tapasztalhatunk - azért jól mutatja, hogy könnyed, hallgatható nótákra még napjainkban is van igény.