Míg korábban az Egyesült Államok katonai jelenlétének kompenzálása – a hivatalos kínai megfogalmazás szerint, „a béke megőrzése” – volt a magyarázat kínai részről a tengeri építkezésre, addig mostanra aligha vonható kétségbe, hogy annak legalább az erődemonstráció és a regionális vezetői szerep megragadása a célja. A térséget érintő, hosszú ideje húzódó geopolitikai vitának most Peking úgy vethet véget, hogy tényleg a kellős közepére telepített, illetve telepít komoly katonai erőt.
A Spratly-szigetek csoportja több tucat apró szigetből és zátonyból áll. A Fülöp-szigetektől nyugatra, Borneótól északra, a Dél-kínai-tenger déli részén fekvő szigetcsoport nem az egyetlen, de – elhelyezkedése miatt – az egyik legfontosabb, vitatott hovatartozású földdarabja a tengernek. Ahogy az Origo megírta, a térségre, illetve annak egyes területeire, Brunei, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Tajvan és Vietnám is igényt tart.
És – természetesen – Kína.
A mára látványosan megerősödött állam még 1947-ben dobott be a nemzetközi színtérre egy olyan térképet, amelyről kiderült, eszük ágában sincs valamiféle közös hasznosításban gondolkodni a vizek kapcsán, amelybe bevonnák esetleg a környező országokat is. Hanem a térség mintegy 80 százalékát egyszerűen beltengernek tekintik, amit történelmi érvekkel – első birtokbavétel – igyekeztek alátámasztani.
Csakhogy így tesznek más érintett államok is. A műfajban különösen erős Vietnám. A Fülöp-szigetek irányából pedig előszeretettel hangzik el érvként az, hogy a szigetcsoport ahhoz esik a legközelebb, és biztonságérzetük szempontjából különösen nem mindegy – képletesen fogalmazva –, melyik államra esik a pillantásuk nyugati irányba saját partjaikról.
Ehhez hozzáadódnak az államok részéről a történelmi érveléssel nem mindig fedésben lévő, nemzetközi jogi érvek.
S ha még ez nem lenne elég, Kínában 2009 májusában előkapták a fél évszázados térkép modernizált változatát, és azt kérték – eredménytelenül – az ENSZ-től, ismerjék el a térség rendezésének azon vázolt koncepcióját.
A most, a figyelem középpontjába került hét zátony közül haton Kína 2014-ben már biztosan elindította az építkezéseket. Ezt volt, hogy tagadták, volt, hogy ártalmatlan, kizárólag a radarrendszert és a hírszerzést támogató bázisok létesítésének ismerték el, s az is előfordult, hogy az egyik legnagyobb klasszikus formulával védték magukat: rámutattak más országokra, és közölték, ők mindezt már előbb elkezdték.
Kína még 2017 első felében is azt kommunikálta a nemzetközi színtereken, minden építési munka kizárólag polgári célú,
és nincs tervben az, hogy katonai alakulatokat telepítsenek a Dél-kínai-tenger szinte közepére.
Sőt, az utolsó egy évben némileg le is lassította az építkezés tempóját. Majd felgyorsította, és most ott tart a projekt, hogy Kína lényegében – minden valószínűség szerint – katonai erőt helyezett a beépített korallokra, a térség szinte kellős közepére, melynek legalább egy részére, szinte minden környező országnak fáj a foga.
Amely egyébként nagyon gazdag olajban, és hiába Kína a megújuló energiák hasznosításának egyik éllovasa, teljes energiaigényét még jó ideig nem tudja kielégíteni azokból.
A kínai politikai-gazdasági döntéshozatali mechanizmusokat ismerők szerint Pekingben ilyen jelentőségű stratégiai kérdésekben szeretnek úgy okoskodni, jobb nem függő viszonyba kerülni senkitől és semmitől. Az a biztos, ami a saját, így ha a tenger alatt sok az olaj, az a legjobb, ha elérjük, másnak még csak kósza ötletként se jusson eszébe, hogy rátegye a kezét – hangzik a kínai érvelés. Ez egyébként minden további nélkül ugyanaz a döntési mechanizmus, mint az – ahogy az Origo is megírta –, hogy Kína inkább saját maga finanszírozza az értékes nyersanyagok, például a lítium kitermelését, csak ne ahhoz kelljen igazodnia, éppen mi zajlik a világtermelés jelentékeny hányadát adó ausztrál bányákban.
Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a területen, világkereskedelmi szempontból is a legfontosabbak közé tartozó tengeri útvonalak futnak át. Az itt zajló kereskedelmi forgalom éves nagyságrendje nagyjából 5 ezer milliárd amerikai dollár körül mozog.
Ezt az őrületes számot a legegyszerűbb úgy kontextusba helyezni, mintha a magyar GDP sokszorosa haladna át évente a vizeken,
konténerekbe zsúfolt áruk és nyersanyag, valamint mezőgazdasági termények formájában.
Ez a globális tengeri kereskedelem nagyjából egyharmada.
A hajók rakományát persze időnként megdézsmálják a tengeri kalózok, s – ahogy szomáliai kollégáik – időnként el is térítik a tengeri járműveket, tovább szítva a feszültséget.
Ha pedig mindez nem lenne elég, Indonéziához közeledve, újabb feszültségforrás terheli a vizeket. Ahogy az Origo is megírta, mind az elsüllyedt hajóroncsok illegális elbontása, mind az illegális halászat számos konfliktus forrását, elmérgesedésének esélyét rejti magában.
Az olyan, geopolitikailag kényes szituációban, melyben korallokon és földdarabokon megy a marakodás országok között, csak súlyosabbá tehető a helyzet az olyan gyakorlatokkal, mint amit például Indonézia vezetett be. Az indonéz kormány ugyanis néhány éve belefáradt az eredménytelen felszólításokba és diplomáciai üzengetésekbe, ezért haditengerészete egyszerűen kilövi a hajót a vizein portyázók alól, ha azok nem hagyják abba tevékenységüket a felszólításra.
A cikk folytatásában arról olvashat, hogyan próbál a mostani helyzetben leginkább érintett közeli állam lavírozni Kínával szemben, és hogy mekkora értékű nyersanyag lehet a tétje a geopolitikai játszmának. Lapozzon!