Leletmentés - Detroit fénykora

Ennyi acélt bűn egyetlenegy személyautóra elpazarolni. De bemutatónk tárgyának, az 1960-as Chevrolet Impalának éppen az kölcsönöz dekadens bájt, hogy egyetlen alkatrészén sem érezni a takarékoskodást. Az autót Csikós Zsolt próbálta ki és fényképezte le, a típus történetét Bernáth András foglalta össze.

A Bel Air-ből kifejlesztett első, 1958-as Impala-széria kétségkívül jó vonalú autókat hozott, de ha mellétesszük az 1959-es változatot, azonnal megváltoztatjuk véleményünket. Két külön világ, egy másik generáció. Mintha egy sugárhajtású repülőgépet tennénk a légcsavaros mellé, olyan drámai a különbség. S gyorsan tegyük hozzá, az egész Chevy-család lépett, az Impala csak azért élvezhetett kivételes szerepet, mert átvette a Bel Air szerepét, uralkodóvá választották. 1959 egyébként is nagyon fontos éve lett az amerikai autóiparnak. Ekkor indult el egy teljesen új karosszériastílus, amelynek bevezetésében a Chevrolet kiemelkedő szerepet játszott. Az ötvenes évek elején megjelenő hátsósárvédő-dudorból lassan cápauszony-szerű lemezpenge alakult ki, amely aztán sajátos átformálódás révén lassan elfordult, vízszintes szárnyakba ment át, majd a hatvanas évek közepére belesimult a mind szögletesebbé váló karosszériába. Ennek a "fektetési" folyamatnak a Chevrolet volt az egyik fő elindítója. Mellesleg megjegyezve akkor kezdődött a General Motors kebelén az első egységesítési program, a Buick, a Chevrolet, az Oldsmobil és a Pontiac megállapodtak, hogy a jövőben azonos padlólemezeket használnak fel modelljeikhez, ami jelentős költségcsökkentést tett lehetővé.

Az 1959-es Impala távolról sem lett rögtön siker. Túl formabontó és szokatlan volt a Chevrolet konzervatív közönségének. A korábbi három kerek lámpa helyett óriási, macskaszemformájú világítótestek kerültek a hatalmas hátsó szárnyak árnyékába, az első lámpák elköltöztek addigi bevált és megszokott helyükről, az első sárvédők felső sarkából, és egyáltalán az egész karosszéria kicsit túl szögletessé vált. Mintha egy óriási, krómozott élektől szabdalt tepsi feküdt volna az úton. Másfelől persze éppenhogy összetéveszthetetlen lett. Senkinek sem okozott gondot, hogy felismerje az új Chevyket, amelyek között az Impala volt a legnagyobb és a legdölyfösebb. Na és a szárnyak? Szárnyak addig is voltak, tehát nem jelentettek újdonságot, sőt újszerűségük divatot teremtett. Hívták sirályszárnynak és denevérszárnynak, szóval mindenkit érdekelt a dolog. 1959-ben csináltak kétajtós Hardtop változatot, Covertible-t, azaz kabriót, csukott négyajtóst és a Sport Sedannak nevezett négyajtós kupét. Utóbbiból 172 ezer darab készült, a kabrióból pedig 72 ezer.

Az Impalák fényűző megjelenését olyan részletek is segítették, mint az 1959-ben bevezetett új akrilfesték, a Magic Mirror (varázstükör), amelyből öszszesen 23 karosszériaszín volt választható, köztük 10 két szín kombinációjaként. A belső tér méltó volt a sok krómmal és polírozott díszlécekkel felruházott külsőhöz. Az ajtók kartámaszait fényvisszaverő betétekkel látták el, hogy a sötétben kitárva könnyebben észlelhető legyen, az ülések oldalaira eloxált alumíniumborítást tettek azokon a helyeken, amelyek kopásveszélyesnek tűntek. A szövet és műbőr párosításával készített ülések háromféle színkombinációval készültek, a műszerfalon az utas előtti darabot bemélyedéssel látták el, ahová kisebb tárgyakat vagy éppen a cheese-burgert lehetett tenni.

A legkisebbnek számító 283 köbinches, azaz 4600 köbcentiméteres motort benzinbefecskendezővel szerelték. A Ramjet névre keresztelt rendszer része volt egy alumíniumból készült szívócső, egy légmennyiségmérő és az üzemanyagmennyiség-mérő. Az üzemanyagot nagy nyomású benzinpumpa szállította. A karburátoron nevelkedett amerikaiak többsége számára a benzinbefecskendező misztikus kis vacaknak tűnt. A gondosan beszabályozott levegő-benzin arányt sok szerelő próbálta még jobban beállítani, aminek csak egyik kellemetlen következménye lett az, hogy a motor nem ment rendesen, a másik bajosabb volt, ugyanis nem lehetett visszaállítani az eredeti állapotot, csak venni egy új, gyárilag kalibrált szerkezetet. Kockázati tényező volt a karbantartás is, mivel a benzin és levegőszűrők cseréjének elmulasztása esetén - a piszkos benzin nem volt ritkaság - a befecskendező rendszer hamar kikopott. A Ramjet befecskendezőket később módosították, de sikert nem arattak.

Az 1959-es Chevrolet-sorozat formabontó küllemét sokan nem tudták megemészteni. Ennek ellenére - vagy éppen ezért - 1960-ban nem próbálkoztak egy újabb formavilággal, hanem a "régit" finomították, közelítették az általános ízléshez. A konzervativizmus oltárán két jellegzetes elemet áldoztak fel, a cicaszem formájú hátsó lámpát és a tekintélyes uszonyt. A fekvő csepp alakú világítótest helyére viszszatért a három kerek lámpa, az uszonyokból pedig alaposan lefaragtak. Annyi vigaszuk maradt az Impaláknak, hogy a Bel Air és a Biscayne modellek csak két kerek hátsó lámpát kaptak oldalanként. Polgáribb lett a kocsik orra is, egységesebb krómráccsal és tisztább lökhárítóvonalakkal. A korábban végigfutó oldaldíszléctől is el kellett köszönniük a vevőknek, a hátsó lámpáktól induló széles alumíniumcsík egy rozsdamentes acélból készült, stilizált repülőgépformában végződött a hátsó ajtó vonalában. E visszalépéseket kiegyensúlyozandó tovább bővült az Impalákhoz rendelhető extrák listája. Még több krómot lehetett rendelni kívülre és belülre, szélesebb lett a színválaszték és gazdagabb a kárpitkínálat. Összesen 24 motor- és váltóvariáció állt a vevők rendelkezésére. A legkisebb a 4,6 literes V8-as volt, 170 lóerővel, de a négykarburátoros változat 230 lóerőt teljesített. Bizonyos gondosan kidolgozott jelrendszer segített a sebességmániásoknak, hogy felismerjék, melyik Impalában milyen motor van. A 4,6 literes változatot használó karosszériákra a Chevy dísz és egy V betű került a motorháztetőre és a csomagtértetőre. A 348-asok (5700 cm3) esetén a V betűhöz a keresztben elhelyezett két zászló csatlakozott. A hathengeres kocsikon a Chevy kereszthez nem csatlakozott a V betű. 1960-ban a kétfokozatú Powerglide automata volt a legnépszerűbb Chevy-váltó, felár ellenében lehetett a Turboglide-hoz jutni, de ezeket nem használták sem a nagy teljesítményű motorokhoz, sem a hathengeresekhez.

Történetünk szempontjából a további évek eseményei csak a kép teljességéhez szükséges részletek. A Chevrolet-k szárnyai lassan elenyésztek, de a luxus megmaradt, és a tekintélyt teremtő méretek is. Egészen 1983-ig, amikor az olajválság által gerjesztett benzintakarékossági hullám maga alá temette az addigra legendássá vált márkanevet. A vonzerőre jellemző, hogy bő tíz évvel később visszatért a név, és az 1994-es Chevrolet Impala SS a legjobb sportos hagyományokat élesztette újra 5,7 literes V8-as motorral és négyfokozatú automatikus váltóval.