Igazi gyártörténeti ritkaság a GT. A hatvanas évekig az Opel újdonságainak nagy részét az anyavállalat, a General Motors amerikai autóinak kicsinyített másolatai jelentették. Ötven évvel ezelőtt azonban detroiti mintára létrehozták az Opel designközpontját Rüsselsheimben, és ezzel megelőzték a többi európai autógyárat.
A központ első terméke egy villámgyorsan előállított koncepcióautó volt, amely a GT nevet kapta, és 1965-ben már a Frankfurti Autószalonon gyűjtötte a látogatói dicséreteket. Néhány évvel később sorozatgyártásba is vitték a Kadett műszaki alapjára állított kétülésest, a karosszériát a francia Brissoneau et Lotz szállította. A GT csodálatosan gyors megalkotását némileg magyarázza, hogy az autó sokak szemében ma sem más, mint kicsinyített Chevrolet Corvette.
Az európai tervezőközpont évfordulós ünnepségén kis ideig vezethettük a kétüléses nyugatnémet sportkupét. A mi példányunk 1969-es, és a maga korának egyik legáramvonalasabb autója. A 90 lóerős, 1,9-es négyhengeres motort a személyautós elrendezéshez képest hátrébb tolták, hogy jobb legyen a súlyelosztás. A gyári példány megkímélt, nagyon jó állapotú, fényezése, kárpitozása, bőrkárpitja újszerű.
Alacsony építése ellenére az ülések körül levegős az utasfülke, csöppet sem nyomasztó a beltér. Mélyre kell huppanni a két első fotelbe, a támlák mögött némi csomagnak jut hely, ez az utastéri üreg a teljes csomagtartó, nincs is kívülről nyitható külön raktérajtó. Sebaj, illik ahhoz a képhez, amit az Opel a GT-hez illesztett: igazi sportautó.
Kellemes, erőt sejtető a motor hangja, de valójában inkább hangerő, mintsem a viharos gyorsítóképesség igazolja a sportosságot. Álló helyzetből 11 másodperc alatt éli el a 100-as tempót, a végsebessége pedig a maga korában derék 185 km/h. Könnyen, nem túl hosszú úton lehet a négy fokozat között tologatni a kéziváltót. A sportosan férfias autó érzése az úthibákon döccenve kap rendre új megerősítést, hiszen a mélyben ülve úgy érzi az ember, hogy egyenesen az aszfaltról kapja a csapásokat.
Mai lábbal csöppet sem hatásos az elöl tárcsa, hátul dob fékrendszer, viszont a természetesen szervórásegítés nélküli, háromküllős kormányt nem nehéz forgatni. Az alacsony súlypontú, (a korabeli Kadettokhoz hasonlóan) hátsó kerekein hajtott autó ügyesen veti magát kanyarról kanyarra, és ami a legfontosabb, élvezettel vezethető. Rosszmájú, ám éles szemű megfigyelők szerint nemcsak a GT-t könnyű messziről felismerni, hanem a gazdáját is.
A tipikus tulajdonos többnyire amerikai (az 1969-1973 között legyártott százezerből 70 000 került az ottani piacra), és a jobb karja jóval izmosabb, mint a bal. Ki nem találnák, miért: a bukólámpa miatt, amit a kardánbokszról lehetett forgatni egy rudazaton át. A fényszórók kiemelése, illetve a az ovális keretbe fogott lámpák félfordulatos motortérbe buktatása férfiasan nagy erőt igényel a kar tologatásakor. Egy fénykürtös hazaérkezés másnap biztos izomláz.
A vágyott, kólásüveg-formájú kisautó karrierjének a józan megfontolás vetett véget: új ütközési szabványokat vezettek be az Egyesült Államokban. Az 1974-es minősítésen elbukott a GT pengevékony lökhárítójával. Szerencsére nem szabták át a biztonsági előírásoknak megfelelő otromba ütközőkkel, mint ahogy oly sok angol és olasz sportkocsival történt, hanem a megalázó csúfság helyett a dicső piacvesztést választották. Csak pár éve támasztották fel a nevet, de hiába.