Áááááá! Ez tuti nem lesz meg. Annyit még én is tudok, hogy ha a menetirányba a jobbegy ablakán kell kinéznem, valami nem stimmel. Pár száz méterrel előttem, a fák mögött a Hungaroring 3-as kanyarja figyel, az egyik kedvencem; a baj csak az, hogy pont nem arra megyek. A kormányt már ütközésig jobbra tekertem, az autóm a pálya vajszínű csíkjával kis híján derékszöget bezárva oldalra csúszik... És akkor hirtelen elkezd visszafordulni. Huh! Ez kevésen múlt.
A világ rendje éppolyan gyorsan helyreáll, mint ahogy felborult: még egy kis ellenkormányzás, aztán finoman visszaállhatok a gázra, és megkönnyebbülten, megújult önbizalommal kigurulhatok a csúszófelületről. Az egyenesen megint előre van. „Szép volt" – recseg a vezetéstechnikai instruktor hangja az anyósülés biztonsági övére csatolt rádió adó-vevőből. „Az első kormánymozdulat a rossz irányba történt, de aztán megmentette a helyzetet."
Na igen. A Hungaroring belsejében található Groupama Tanpálya rántópadján azt lehet gyakorolni, hogy milyen, amikor az autónk hátulja – például egy defekt miatt – váratlanul kitör. Persze nem egészen váratlanul, mert a való világgal ellentétben itt legalább tudjuk, hogy ki fog törni, csak éppen azt nem, hogy merre és mekkora erővel.
Az idegőrlő várakozás hajlamos becsapni az idegrendszert; úgy tűnik, elsőre azt hittem, az Ezo TV-től vagyok itt, mert már azelőtt elkezdtem kormányozni, hogy az alattomosan rám leselkedő rántópad akcióba lendült volna. Ám a jóstehetségem cserbenhagyott, és amint az instruktor volt szíves kedvesen figyelmeztetni rá, pont az ellenkező irányba indult meg a kezem.
A résztvevők többsége számára a rántópad jelenti a legnagyobb kihívást. Még a WTCC sztárja, Michelisz Norbi is elismeri, hogy amikor annak idején először találkozott vele, meglepődött rajta egy kicsit.
Most vendéginstruktorként van itt: hol a pálya széléről figyel, hol beül valaki mellé,
és a jobbegyből ad tanácsokat a tudásukat csiszolni vágyóknak. A jelenléte persze alighanem fokozza a lámpalázukat, de az ország kedvenc autóversenyzőjétől tanulni mégiscsak óriási élmény. „A legnehezebb a rántópad volt. Harmadjára beült mellém a Norbi, azt az egyet rontottam el!" – meséli lelkesen a 41 éves Tibor, aki egy hófehér 5-ös BMW-vel érkezett. „De ott maradt, és negyedjére újra sikerült. Csak hát volt bennem egy kis félsz is."
Mivel három különböző pálya van, a gyakorlatokat is három, egyenként nyolc-kilenc autóból álló csoportra osztva hajtjuk végre. Az instrukciókat és a visszajelzéseket a már említett rádión kapjuk. Nagyjából három óra áll a rendelkezésünkre, ami első hallásra kevésnek tűnhet, mégis meglepően sok feladatra elég. „Egyetlen esetet sem tudok mondani, amikor valaki másodszorra nem javított" – mondja Michelisz Norbi. „Jó olyan érzéssel befejezni egy napot, hogy látom a fejlődést. Ezek szerint tényleg érdemes csinálni."
A tanpálya hivatásos instruktorait ezúttal kivételesen ő is segíti – és szeretné, ha az ilyen alkalmak jövőre rendszeresebbé válnának –, a résztvevők jelentős része pedig bevallottan azért jött, hogy találkozhasson vele, pedig
a kurzus egyáltalán nem azoknak szól, akik titkon autóversenyzőnek képzelik magukat,
és az itt megszerzett extra tudásra támaszkodva májerkedni szeretnének az utakon. Épp ellenkezőleg: a cél kifejezetten a biztonságos közlekedés fortélyainak elsajátítása.
Az a leghasznosabb, hogy itt fel lehet mérni az autónk műszaki állapotát, és meg lehet ismerni a fizika korlátait"
– magyarázza Norbi. „Beszélgettünk az egyik sofőrrel, aki mellé beültem, hogy eddig bele sem gondolt: 30-ról vészfékezni a műgyantás pályán az huszonegynéhány méter, viszont ha felgyorsít 38-40-re, rögtön 10-15 méterrel megnő a fékút. Elég arra gondolni, hogy 10-15 méteren még hány autó lehet abban a sorban, vagy ha csak ennyivel a zebra után sikerül megállnunk, mekkora lendülettel érjük el az útra lelépő gyalogost. Ha valaki tudatosítja magában, hogy a fizika korlátait ő sem tudja felülírni, az már önmagában jó hozzáállást ad."
Egy gyakorlat belülről: szabadon választott tempóról egyetlen, maximális erejű fékezéssel minél közelebb kell megállni az akadályt jelképező vízfalhoz. Az a nehézség, hogy miután beletapostunk a fékbe, többé nem szabad felengedni, tehát a fékezési pont helyes megválasztása a feladat. És a műgyanta veszettül csúszik ám!
Hogy micsoda?! Összvissz 30-40 km/h-s tempóról beszélünk?! Igen. Pont ez a lényeg: aki nagy mellénnyel érkezik, és azt hiszi, 100-zal is lazán megfogja az autóját, itt koppanni fog. A beépített rendszerből folyamatosan vízzel locsolt műgyanta csúszófelület tapadási együtthatója 0,2-0,3 körülire tehető, ami valahol a jeges és a friss havas úté között van. Összehasonlításképpen a száraz aszfalté 0,8-0,9.
Megdöbbentő a vezetőülésből szembesülni vele, hogy a fizikaórán nem vertek át, a mozgási energia tényleg négyzetesen függ a sebességünktől:
míg 40 km/h-ról 25 méter alatt megáll az autóm, 48-ról lassítva 36 méteren át sodródok tehetetlenül
tövig nyomott fékkel, az ABS-re bízva a nehezét. Ahogy a nagykönyvben meg van írva! Newtonnak igaza volt.
„Egyébként nem is gondolunk rá, hogy pár km/h-s különbségek mekkora eltérést okoznak a féktávban, a reakcióidőben, mindenben" – ismeri el a résztvevők egyike, Zoli, aki Zengő Motorsport-os pulcsiban érkezett, és már harmadszorra jár a tanpályán. Ezúttal egy Opel Antarában ül. „Megtapasztaljuk, hogy ez a fizika, nem lehet megmásítani."
Hamar bebizonyosodik az is, hogy a megfelelő állapotú abroncsokon bizony rengeteg múlik. Sokan még mindig azt hiszik, ez az egész hisztéria a téli/nyári gumik körül csak az ágazatban érdekelt gyártók cinikus lobbija, erről azonban az instruktorok tudnának mesélni. Már a második feladatnál, amikor a nedves műgyantán kell maximális erővel fékezni,
kiszúrnak két autót, amelyek úgy 40-ről blokkoló kerekekkel sem állnak meg a pálya hatvan métere alatt.
Egy rövid szemrevételezés és a sofőrrel váltott pár szó után kiderül, hogy a türkizkék Mitsubishi Space Staron téli gumik vannak ugyan, de már tizenegy évesek; hiába tűnik megfelelőnek a barázdamélység, az anyaguk felkeményedett, ezért csak nagyon gyenge tapadást biztosítanak. A tanpályán így talán nagyobb kihívás és jobb móka szlalomozni az itt-ott találomra feltörő, váratlan akadályt szimbolizáló vízfalak között, egy erdei úton elénk ugró szarvas láttán viszont hamar az arcunkra fagyna a vigyor.
A vezetéstechnikai központban szerencsére éppen az a jó, hogy nincsenek sem szarvasok, sem egy nehéz nap után a cirkuszi medvéket is megszégyenítő amplitúdóval egyensúlyozva hazafelé kerekező, félig oldalirányban közlekedő biciklisták. Az a cél, hogy mindenki biztonságos körülmények között tapogassa ki a saját és az autója határait. Amint a lejtős pálya instruktora megnyugtatóan rámutat a rádióban: „A kanyar mögött még ott az aszfaltcsík, aztán a kavicságy, a gumifal, sőt egy tó is." Bátran meg lehet próbálni egy kicsit nagyobb tempóval fordulni az ívelt csúszófelületen.
A tréninget bevezető félórás elméleti oktatáson levetített videóban láttuk, hogy még az Ikarusok pörgéséhez is van elég hely. Mutattak nekünk néhány elrettentő filmet is, köztük a hírhedt belső kamerásat a menet közben elbóbiskoló sofőrről, aki nem volt bekötve, és az autójával a korlátnak csapódva fejjel a B-oszlopban kötött ki a kb. 8 g-s pillanatnyi oldalgyorsulás miatt. Nem árt észben tartani, hogy
egy alig 50 km/h-s sebességnél bekövetkező ütközésnél akkora erők léphetnek fel, mintha lezuhannánk a 4. emeletről.
„Ha egy kevés rutinnal rendelkező sofőr itt át tudja ugrani azt az ijedséget, ami az első pár megcsúszás alkalmával óhatatlanul jelentkezik, és a közúton a harmadik-negyedik-ötödik megcsúszás után nem az lesz a reakciója, hogy elengedi a kormányt, meg behunyja a szemét, az már nagyon hasznos volt" – véli Michelisz Norbi.
Egyébként pont azért célszerű mindenkinek a saját autójával részt vennie a tréningen, hogy annak a viselkedését ismerje ki. A felhozatal ma is nagyon vegyes: a mezőnyben éppúgy van Kia Ceed kombi, mint 3-as kupé BMW, G Astra, Peugeot 206, Audi Allroad, Skoda Fabia Van és Volvo XC60. Nem tudom, hogy vajon Norbi miatt-e, de a Honda Civic különböző generációi feltűnően túl vannak reprezentálva.
Kívülről nézve gyermeteg feladatnak tűnhet 40-ről vészfékezni és ártalmatlan vízfalakat kerülgetni, pedig a helyes reakciók így is meglepően hamar rögzülnek. Amikor tíz-tizenegy évvel ezelőtt, még ABS nélküli verdával először jártam kint a Hungaroring vezetéstechnikai pályáján, az instruktoroknak gyorsan sikerült belém sulykolniuk, hogy ha teljes erővel a fékpedálra ugrok, egyúttal ki kell nyomnom a kuplungot is, különben a blokkoló kerekektől lefullad a motor, és az autóm többé nem lesz irányítható. Annak idején itt tanultam meg azt is, hogy ha elkezdi tolni az orrát, butaság még tovább tekernem a kormányt.
„Tipikus hiba, amit rutinos sofőröktől is láttam, hogy amikor az autó eleje megcsúszik, nem csökkentik, hanem még tovább növelik a kormányszöget. Ez pánikreakció – magyarázza Norbi. – Érzem, hogy az autó nem fordul, jaj, istenem, még tovább kell tekernem a kormányt! Csakhogy ezzel sajnos az ellenkező hatást érik el." Hát persze: ha az autó egy kijelölt íven nem volt hajlandó elfordulni, egy még szűkebben miért tenné? Bár a hibás beidegződés mást sugall, ilyenkor az enyhe gázelvétel és a kormányszög csökkentése segít.
Ezek azok a finomságok, amelyek szélsőséges esetben akár életeket menthetnek, a sofőrök döntő többsége mégis úgy szerez jogosítványt, hogy nem is hallott róluk, a begyakorlásukra pedig végképp nem volt lehetősége.
Holott a balesetek 93 százaléka járművezetői hibára vezethető vissza.
Amikor Norbinak előhozakodok a régi vesszőparipámmal, miszerint mindenki számára kötelezővé tenném legalább egy alap vezetéstechnikai tréning elvégzését, helyeslően bólogat. „Én is" – vágja rá. „Sokan jönnek azzal, hogy nincs pénzük ilyen kurzusra, nagyon megnehezíti a jogosítvány megszerzését. Ezzel nem értek egyet."
Hát igen: a ma általunk is teljesített, durván tizenöt különböző feladatból álló, Bázis fantázianevű kurzus nagyjából két tank benzin árába kerül. Ez természetesen nem kevés, ám az autózás hosszú távú költségeihez mérten elhanyagolható összeg, és ahogy Norbi is mondja,
a jogosítvány megszerzésében nem lehet az olcsóság az elsődleges szempont.
Sokan nem tudatosítják magukban, hogy az utcai közlekedés mekkora felelősséggel jár. Ha el tudjuk érni, hogy egy friss jogsis tisztában legyen a fizika törvényeivel és a lehetséges eszközökkel, ebbe az irányba kell mennünk. A rutinvizsga mellé előírnám, hogy a tanuló sofőrök találkozzanak a vészfékezéssel és a megcsúszással."
Van is olyan a mezőnyünkben, akit a 18. születésnapja alkalmából a szülei fizettek be a kurzusra. El is kísérték, és büszkén fotózkodtak a szokása szerint mindenkinek készséggel rendelkezésre álló, lehengerlően udvarias Norbival, az apuka fején ott feszít a zengős baseballsapka. A kombi Kia Ceedet vezető Csabi szerint „érdekes megtapasztalni a vészfékezést, meg azt, hogy mikor vész el a tapadás."
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tanpálya nem az új Max Verstappenek kinevelésére, hanem a biztonságos vezetés elsajátítására szolgál. „Ha valaki azzal dicsekszik, hogy az elmúlt három hétben három olyan vészhelyzete volt, amit úgy oldott meg, hogy Norbi csak nézett volna, az egyik szemünk sír" – mondja az elméleti oktatás során a vezető instruktor, Kőrös András arra célozva, hogy a technikai tudás nem elég.
A veszélyes helyzeteket meg kell tanulnunk előre felismerni;
az esetek többségében nem veregethetjük vállon magunkat, ha egy ráfutásos balesetet csak csikorgó kerekekkel sikerül elkerülnünk.
Azzal persze a szervezők is tisztában vannak, hogy versenyezni mindenki szeret. Időre egyetlen feladatot mérnek: az egyik műgyanta csúszófelület és a vizes aszfalt határát kell körbeszlalomozni, két 180 fokos visszafordítót teljesítve közben. Mi tagadás, engem is érnek meglepetések. Hurrá, a 44.51-es eredmény nem számítana rossznak – ha az autóm jobb hátuljával nem vittem volna el az első bóját, ráadásul mindkét körömben. Szívesen mondanám, hogy a Renault Fluence múlt éjszaka megnyúlt pár centivel, de elég ostobán hangzana, ezért jobb híján inkább azzal vigasztalódok, hogy elsőre Norbi is fennakadt ugyanott. Persze-persze, a 0 fok és az egyre sűrűsödő köd sem segít.
A legjobb időt, mármint a mezei halandók közül, Citroën Saxójával Gergely futotta, egy szerény, kissé zavarban lévő, 26 éves asztalos. „Hasznos megismerni a különböző útfelületeket, hogy milyen, amikor az egyikről átmész a másikra – mondja. – A csúszós út megtapasztalása a legérdekesebb, nagyon előre kell gondolkodni. Ezután egy picit másképp fogok vezetni, különösen hóesésben és síkos úton."
Ha így lesz, a tréning nem volt hiába. Már azt tudatosítani is sokat jelent, hogy az eső kezdetekor éppen csak felázott, nyálkás aszfalt sokkal csúszósabb, mint amikor régóta tartósan esik; olyankor extra óvatosságra van szükség. Bő tíz évvel ezelőtt nekem is sikerült eldobnom a vasat a Mátrában, mert egy száraz útszakaszról a felhők alá beérve hirtelen egy nedves féktávon találtam magam. Mázlim volt, hogy megúsztam egy kis autótöréssel.
Gergely egyébként 42.06-tal nyert, pedig az instruktorok szerint 45 alatt már mindenki dicséretet érdemel. És hogy mit ment végül Norbi az utcai Honda Civic Type R-rel, amelynek hátsó ablakán nem véletlenül virít büszkén a „champion on board", azaz „bajnok a fedélzeten" matrica? A biztonsági öveket kéretik bekapcsolni: 36 másodpercet...
Ami azt illeti, ez új pályacsúcs.
A közúton viszont az autóversenyzők többsége sem dühöngő őrült, Michelisz Norbi például kifejezetten nyugodt sofőrnek vallja magát. Azt állítja, ha az övével együtt húsz találomra választott autót követnének húszezer kilométeren keresztül, a tempója alapján nem szúrnák ki. „Nem állítom, hogy a jogosítvány megszerzése után egy-két alkalommal nem mentem gyorsabban vagy felelőtlenebbül a kelleténél, de pont a versenypályás tapasztalatok miatt már tisztában vagyok vele, milyen egy nagyobb becsapódás, és tudom, hogy a közúton nem adottak a kifutási lehetőségek" – mondja.
A javíthatatlan gyorshajtók számára is van egy megszívelendő üzenete. „Ne legyünk álszentek: nem állítom, hogy amikor sietnem kell valahová, soha nem lépem át nagyon kis mértékben a megengedett sebességet" – ismeri el.
Ha viszont valaki Magyarországon 150-160-nál gyorsabban megy az autópályán, az a látási viszonyoktól függetlenül szerintem mindenképpen felelőtlenség."
Norbi nem tagadja, hogy durván tíz évvel ezelőtt, amikor még tapasztalatlanabb volt, ő is szenvedett balesetet. „Lesodródtam az útról. Nem haladtam meg sokkal a megengedett sebességet, de esett az eső, és nem alkalmazkodtam kellően a körülményekhez" – mondja.
A családi autót ért anyagi káron túl akkor nagyobb baj szerencsére nem történt, az viszont kétségkívül bebizonyosodott, hogy hiába a kivételes vezetési képességek, a fizika törvényeire senki nem immunis. Ahogy a versenyzőiskolai instruktorunk tíz éve rámutatott, a sofőrök jelentős része életében csak egyszer vészfékez blokkoló kerekekkel: pár másodperccel a halála előtt. A határokat kitapogatni, rutint szerezni mégiscsak jobb egy tanpályán.