Marcello Gandini, a Bertone stúdió stilisztája nem a semmiből alkotta meg az Espada különleges vonalvezetésű karosszériáját, két korábbi tanulmányára, a Lamborghini Marzalra és a Jaguar Piranára is támaszkodott.
Ha összegyúrjuk a kettőt, nagyjából meg is van az Espada.
Az elnevezés eredetileg egyébként a torreádor vékony kardjára utalt, amivel a viadal végén ledöfte a bikát.
Új motort nem kellett konstruálni, 1963 óta megvolt a Giotto Bizzarini-féle legendás, DOHC-vezérlésű, 60 fokos hengerszögű V12-es. A hosszú orrba a 3,9 literes,
konfigurációtól függően 325-350 lóerős változatot szerelték be,
és ötfokozatú kézi váltó járt hozzá. Mellesleg ezt a gépet használta a 400 GT, a Miura P400, az Islero, a Jarama és a Countach LP400 is.
A mechanikai hozzávalók a legendás Miurát is megalkotó duótól, Gianpaolo Dallara és Paolo Stanzani mérnököktől származtak, az eredmény pedig a korban talán kissé szokatlan formájú, de mutatós, önhordó kasztnis gép lett, a márka első valódi gran turismója, négy teljes értékű üléssel. Feruccio Lamborghini nem titkolt szándéka volt, hogy a rivális Ferrari 275 GTB/4-nél jobb és kényelmesebb sportkocsit küldjön a piacra, és ez bőven sikerült is neki.
Az 1968-as Genfi Autószalonon bemutatkozó újdonság hamarosan a márka legsikeresebb modellje lett,
1217 példány készült belőle összesen,
sokáig ezt csak a Countach tudta felülmúlni. Tíz évig, 1978-ig gyártották apró változtatásokkal, három sorozatban.
Az S1 (1968–1970, 186 db) még a Marzal inspirálta extravagáns, nyolcszögletű keretes műszerfallal, Campagnolo-felnikkel készült (pont olyanokkal, mint a Miura), és a Fiat 124 Sport Coupe hátsó lámpáit használta. A Brüsszeli Autószalonon bemutatott S2 (1970–1972, 575 db) egyszerű, négyszögletes műszertartót kapott kerek órákkal és faberakásokkal, átalakult a középkonzolja és a kormánya is.
Kompresszióját 10,7:1-re emelték, így a teljesítmény 350 lóerőre nőtt. Erősebb, hűtött, Girling-gyártmányú tárcsafékeket kapott, és szervokormányt is lehetett rendelni hozzá. Kívülről csak egy részletében tért el az első szériától:
hátul a függőleges üvegfalról levették a rácsot.
Az S3-nál (1972–1978, 456 db) a műszereket alumíniumba ágyazták más elrendezésben, és közelebb a vezetőhöz. A lépforma hűtőrácsot négyszögletes váltotta le, és a felniket is átalakították.
A Fiat hátsó lámpák helyett az Alfa Romeo 2000-éit használták. Motorját visszafogták, ismét 325 lóerős lett, és 1974-től háromfokozatú automata Borg-Warner váltót is kínáltak, ami nem igazán illett az Espada karakteréhez - ezek a legritkább kivitelek.
1978-ban fejeződött be a gyártás,
és még ugyanabban az évben Pietro Frua egy S2-esből elkészítette a 18 cm-rel hosszabb tengelytávú négyajtós változatot (a Faenát) is, egyetlen példányban. Ez ma egy svájci gyűjtőnél van.
Még több veterános olvasnivalót talál a Retro Mobil januári számában: