Aki eddig azt hitte, hogy érti a Mazda logikáját, gondolja újra. Az új, kompakt modell az eddig viszonylag egyértelmű számozás alapján a CX-4 nevet kellene, hogy viselje, hiszen pont a CX-3 és a CX-5 közé lett belőve. Ez a 30-as szám simán megkavarhatja az érdeklődőket és szerintem még vásárlókat is veszthetnek miatta, de ők tudják – alighanem abban bíznak, hogy idővel megszokja a nagyérdemű.
Egyetlen paraméterével esik csak ki a szerepéből:
ez a legalacsonyabb a Mazda szabadidőautó-kínálatában,
ez pedig jól jelzi, hogy a japán gyártó nagyon érzi, mire van szükség: jól kinéző (lapos, sportos, de mégis kicsit emelt), városi dzsungelharcra kész, használható méretű micsodára. A CX-30 nemcsak az új 3-as alapjaira építkezik, de megkapta annak legfontosabb és legszebb stílusjegyét is, a hosszan nyújtózó nagyon lapos szögben álló motorházat, amin akár pingpongozni is lehetne.
A forma kiemelkedik a már unalmas városi SUV-mezőnyből, egyszerre légies, elegáns és finom a sok apró domborítással és ezzel a nagyon nyújtott formával, a körbe műanyagozott kerékívek viszont jó tartást adnak az összképnek. Annyira azért nem lapos a hátsó szélvédő, hogy terepkupéról beszéljünk – olyat a Mazda kizárólag Kínában gyárt és értékesít CX-4 néven, ami némi magyarázatot adhat a nem túl szerencsés névválasztásra.
Évtizedek óta tartja magát a közvélekedés: a japánok tartós, de igénytelen autókat készítenek, a szó jó és rossz értelmében egyszerre. A Mazda viszont évek óta próbál szabadulni ettől a stigmától, és a szándék beérett, a CX-30 az első olyan modell, amiben nem volt egy másodpercre sem rossz érzésem. Bárhova nézek és nyúlok, kellemes, már-már prémiumautós a beltér, a kormány nagyon jó fogású és
az egésznek van egy letisztult, zen-hangulata
az ügyesen elrejtett szellőzőrostélyokkal és a kellemesen szellős gombmennyiséggel.
Még a névnél is értelmezhetetlenebb volt viszont a kék kárpit a műszerfalon körbe, erről nyilván nem az autó tehet, hanem az, aki konfigurálta. Nekem ez a minimalista stílus a színt leszámítva nagyon bejött, a kompakt Mazda nyugtató hatással volt az idegeimre, pláne miután belehallgattam a feláras Bose-hifibe. Az utóbbi időben volt nálam 1,5 milliós hifivel szerelt országúti romboló is, de az sem szólt ennyire tisztán és szépen.
A központi kijelző, amit rendesen besüllyesztettek a műszerfalba, meglepően keskeny - értem én, hogy a hosszan elnyújtózó műszerfal dizájnhoz ez illik, de navigációt használva kompromisszumos.
A menü egyébként logikus és könnyen használható,
érintéssel és a nagy központi tárcsával is vezérelhető. Arra, hogy a műszeregység közepe digitális, úgy nagyjából a harmadik napon jöttem rá: ez egyfelől nagy dicséret, mert nem rontották el a hagyományos körműszereket mindenféle béna grafikával (mint a Toyota), illetve az LCD-n a feketék is tényleg feketék.
Másfelől felveti a kérdést, hogy mi szükség van erre a kijelzőre, ha a műszeregység környékén található információk elfértek volna egy 200x200 pixeles dobozban is. Persze most ez a divat, digitális műszerfal nélkül nincs komolyan vehető autógyártó, de meg kellene itt is találni a középutat, mint ahogy a gomberdőnél a Mazda meg is találta: nyilván nem kell belőlük száz, de a hangerőt és a hőmérsékletet általában macerás a menüből állítgatni – és itt szerencsére nem is kell.
Ez a legolcsóbb Mazda, amelyikben tényleg használható a hátsó sor.
A CX-3 nevetséges hátsó traktusa és az új 3-as limitált fejtere után igazi fellélegzés, hogy itt könnyedén elfér két átlagos felnőtt vagy két gyerek biztonsági ülésben úgy, hogy egyikük sem fogja rugdosni az első ülések támláit. A csomagtér szintén használható, 430 literes szemben a 3-as 350 literével. Akik egyetlen autóval családot fuvaroznak rendszeresen, ennél kisebbet ne vegyenek.
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!