Sajátos hatása volt a második világháborúnak a szocialista járműiparra, hogy a vasfüggöny innenső oldalán több BMW-alapú motorkerékpár született, még a Szovjetunióban is (lásd: Ural és Dneyper). Mind közül talán a Simson 425-ös volt a leglátványosabb, amelyet szólóban már korábbi cikkünkben is bemutattunk. Ennek fontos előzménye volt a háború utáni időkben, hogy a Németország keleti felében (csak '49-ben lett önálló állam NDK néven), Suhl városban működő Simson-gyár a BMW eisenachi telephelyével együtt szovjet felügyelet alá került, majd AwtoWelo néven vonták őket össze.
Ez a két üzem 1948-ban fogott hozzá egy középkategóriás motor kifejlesztéséhez, amelynek a pontos paramétereit is meghatározták a döntéshozók: egy henger, négy ütem, OHV-vezérlés, 250 köbcenti, 12 lóerő, kardánhajtás és négy sebességfokozat. A Simson konstruktőrei Ewald Dähn, Helmut Pitz és Michael Heise kapták a feladatot, akik a legkézenfekvőbb megoldást választották, kis módosításokkal átvették a háború előtti BMW R25-ös egyhengeresét. Így 1949-re készen is állt egy mutatós, nyugati színvonalú gép, a 425T (Touren), tányérüléssel és bakteleszkópos hátsó felfüggesztéssel.
Eleinte minden példány a Szovjetunióba ment, háborús jóvátételként. Folyamatosan fejlesztgették a típust, 1955-ben pedig megjelent a 425S (Sport): megnövelték a tankot, kétszemélyes párnázott ülést szereltek fel, hátul pedig lengővillás lett a futómű.
Átdolgozták a hengert és a hengerfejet is, növelték a kompressziót, így a teljesítmény 14 lóerőre nőtt.
A 425-ös végül a keleti blokk egyik sztármotorja lett, már csak a négyüteműsége miatt is kuriózumnak számított. Romániába rengeteg ment belőle, olajért cserébe, de hozzánk csak kevés érkezett és nagyon drága is volt, ezért valódi luxuscikknek számított.
1962-ben egy gazdaságpolitikai utasítás véget vetett a típus karrierjének, a Simsonnak át kellett állnia az 50 köbcentis, kétütemű kismotorok gyártására. A kipróbált példány még a széria elejéről való, és Stoye oldalkocsis. Utóbbi gyártója, a lipcsei székhelyű Fahrzeugbau Stoye a háború után szintén a szovjet szektorba került, az EMW-nek, AWO-nak és az MZ-nek gyártott oldalkocsikat. A Simsonokhoz kétféle kenuformából (egy élesebb és egy tompább orrúból) lehetett választani. Mindkettőt sima vagy pikkelyes felületű borítással készítették - a mienk a sima és a tompaorrú, 1955-ös kiadás.
A fogat mai gazdája Simson-fanatikus, gyűjteményében számos modell megtalálható. Öt évvel ezelőtt került hozzá ez a 425S, katasztrofális állapotban. Első villáját meghosszabbították és módosították a szögét is, nem volt könnyű rendbe hozni.
A motort generálozni kellett, felújították a hengerfejet és a főtengelyt is, a kerekek, a fékek és a kipufogó szintén új.
Szerencsére Németországból, Romániából, de akár itthonról is beszerezhető hozzá sokféle alkatrész. Később érkezett hozzá Erdélyből a Stoye csónak, eléggé leharcolt állapotban, ezt egy oldalkocsi-specialista szedte rendbe.
Próbánk előtt sokat állt a veterán gép, némi rugdosás után kelt csak életre, de meglepően csendesen, szinte túl szerényen járt. Kényelmes a nyereg és a kormány szélessége is megfelelő, de a motor vibrációi elrontják az élményt. A gép bemelegedés után és nagyobb fordulatokon ugyan megnyugszik valamelyest, de egy idő után így is megjelennek a „hangyák" a csuklókon és később felmenetelnek a karokra, annak ellenére is, hogy az egyhengeres gumibakokkal csatlakozik a vázhoz. Bajor eredetű a négyfokozatú váltó is, sajátossága, hogy hosszú utakon jár.
Higgadtan kell kapcsolgatni, vagyis megvárni, amíg leesik a fordulatszám, ilyenkor pontos és könnyű a lábkapcsolás. Akárcsak a BMW-ken, itt is megvan a jobb oldalon a kézi váltókar, ami a tankváltó csökevénye lehet. Rövid az első három fokozat, jó minél előbb túl lenni rajtuk.
A Simson 70-80 km/h-nál még jól érzi magát, ezt a tempót sokáig oldalkocsival is tudja tartani,
de inkább nem nyaggattuk ilyen sebességgel, hiszen még bejáratós. Egyenesben kiváló a stabilitása, tántoríthatatlanul fut, és kicsit kormánnyal, kicsit testtel terelgetve kanyarban is jó.
Saját lengőkaros rugózása van a csónaknak, de a futómű az új rugóstagok miatt még kemény, megéreztük az összes úthibát, várhatóan az alkatrészek összekopásával puhulni fog. Fékei elöl-hátul egykulcsosak és tele dobosak, ráadásul az oldalkocsin nincs is külön lassítóberendezés. Fénykorában is éppen csak megfelelő volt a rendszer teljesítménye, a mai világban azonban – különösen utassal – már nagyon ügyelni kell a féktávokra. Örömteli viszont, hogy a kifinomult Simsonnak nincsen kékes kipufogófüstje – ami nagy különbség a régi kétütemű Jawákhoz, MZ-kez és Pannóniákhoz képest.
Műszaki adatok- Simson AWO 425S (1956, szóló kivitel)
Motor: OHV-vezérlésű, négyütemű, léghűtéses egyhengeres. Hengerűrtartalom: 248 cm3. Furat x löket: 68,0 x 68,0 mm. Kompresszióviszony: 7,2:1. Teljesítmény: 14 LE, 6300/perc fordulaton.
Erőátvitel: négyfokozatú kézi- és lábkapcsolású váltó, egytárcsás száraz kuplung, kardánhajtás.
Felfüggesztés: elöl teleszkópvilla, hátul lengővilla tekercsrugókkal és hidraulikus lengéscsillapítókkal. Dupla acél bölcsőváz. Elöl-hátul mechanikus dobfék.
Hosszúság x szélesség x magasság: 2130 x 640 x 1000 mm. Tengelytáv: 1375 mm. Tank: 16 l. Saját tömeg: 156 kg.
Végsebesség: 110 km/h.
Még több olvasnivaló a Retro Mobil áprilisi számában: