Sokan a ma is kapható A1-et, vagy a tájékozottabbak az ezredfordulón alumínium felépítéssel és 3 literes fogyasztású dízelmotorral sokkoló A2-t tartják a négykarikás márka első kisautójának, pedig a történet még régebbre nyúlik vissza. Már 1974-ben bemutatkozott ugyanis az Audi 50, amellyel az ingolstadti mérnökök fürge, elsőkerék-hajtású városi mindenest alkottak, 1,1 literes, konfigurációtól függően 50 vagy 60 lóerős motorral. Egy évvel később aztán az Audit 1964 óta birtokló anyagcég, a Volkswagen is átvette a gyártást: egyszerűsödött a felszereltség és három kisebb motor is megjelent.
Ezek is vízhűtéses négyhengeresek voltak, a 895 köbcentist HA kód jelölte (Svédországnak egy 700-asra és 34 lóerősre lebutított változatot is gyártottak), míg az 1043-as lökettérfogatú GL 40 vagy 45 lóerőt teljesített. Átvették az Audikból az 1093 köbcentis, 50 lovas, HB kódú blokkot is, a csúcskiviteleket pedig 1,3 literes vitte 60 lóerővel. Mindegyik motorhoz négyfokozatú kézi váltó járt. Elöl MacPherson, hátul csatolt lengőkaros futóművön gurult a Polo (ez a recept máig nem változott a kategóriában), rövid ideig elöl is dobfékekkel, aztán a feláras tárcsa hamar alapfelszereléssé vált.
1977-ig csak ferdehátú változatok készültek az új Fiesta fő kihívójából, ekkor jelent meg a Derby nevű kétajtós lépcsőshátú, nehezebben hozzáférhető, de tágasabb csomagtérrel. Úgy vélte a wolfsburgi vezetőség, hogy akinek az 1974-ben bevezetett Golf túl nagy és drága, bizonyára Polót vásárol majd. Elképzelésüket hangzatos reklámokkal is megtámogatták:
A vásárlók új generációjának az autó már nem státuszszimbólum",
illetve „Kívül kicsi, belül tágas, elég helyet kínál az egész családnak." És valóban, a takarékos kisautó sikert aratott, de elszippantotta a vevőket a végül csak '78-ig gyártott Audi 50 elől.
Pár hónappal később, már '79-ben elérkezett a ráncfelvarrás ideje: krómozott helyett testes műanyag lökhárítókat kapott, és a döntött cápaorr is a múlté lett az új hűtőráccsal. Átrajzolták a műszerfalat (megjelentek a Golf I. órái), és eltűntek régimódi a fahatású borítások, ebben a formában még két évet élt a sorozat. Utódja az immár egészében VW-fejlesztésű Polo II. (86 C) lett, amelyről nemrég galériában emlékeztünk meg - ez alapvetően a régi műszaki alapokra épült, de megjelent a kombis, csapotthátú karosszéria, a motorkínálatban pedig a spórolós dízel és a mérges G40 sportkivitel is.
Hozzánk a legtöbb példány a 90-es évek elején érkezett használtan, de ma már keveset látni belőlük. Régi, A-kezdőbetűs rendszámú tesztautónkat gazdája egy hirdetési oldalon találta, egy fiatalember árulta, aki a nagyapjától örökölte. Keveset használták a Polót, jó állapotban volt, olyannyira, hogy saját kerekein ment haza.
Ma is remekül működik a váltó és a futómű, és a motorhoz sem kellett érdemben hozzányúlni,
ugyanakkor a fékrendszert felújították, plusz az összes gumialkatrészt kicserélték. Szerencsére rozsdamentes volt a karosszéria, viszont nem tündökölt a régi pompájában, ezért újra kellett fényezni.
Rendben volt az utastér is, az üléseken csak a szétfoszlott szövetrészeket cserélték ki, és mivel a padlóra a nagypapa filcet terített, alatta makulátlan állapotban maradt meg az eredeti gyári szőnyeg. 180 cm-es testmagasság felett már elöl-hátul kevés a fejtér, de az ülések kényelmesek, kapcsolóból és műszerből pedig csak a legszükségesebbeket szerelték be. Hidegen karcosan szól a kézi szívatós benzinmotor, de amikor bemelegszik, elcsendesül és a járása is kisimul. A váltó karja már nem a gyári, valamikor régen megrövidítették, ám így is könnyű tologatni, pontosan találja meg a fokozatokat.
Bár az 50 lóerő manapság nem hangzik soknak, bőven elég az üresen kevesebb mint 700 kilós kocsi mozgatásához, és akár 50 km/h-nál is elviseli a negyediket. Legkellemesebben 100 km/h környékén autózhatunk, ilyenkor a motor – a rövid áttétel és a hiányzó ötödik fokozat miatt – már nem igazán csendes, de a tovább gyorsításhoz is van elég ereje. Összességében elfogadható zajkomfort mellett utazhatunk, ha pedig nincs nyomvályú, a Polo nyílegyenesen fut, akár el is engedhetjük a kormányt. Kanyarban kicsit megdől, de mindig szimpatikusan alulkormányzott marad, még nagy terheléssel is.
Szervo nélkül is könnyű tekerni a kétküllős, Wolfsburg-címeres volánt, a holtjátéka minimális.
A felfüggesztés az úthibákkal a viszonylag kicsi kerekek és a rövid tengelytáv ellenére tűrhetően küzd meg, a Polo ügyes városi, elővárosi közlekedési eszköz: könnyen, jól vezethető, a fenntartása pedig a kedvező alkatrészárak és a megbízhatóság miatt nem emészt fel vagyonokat, bontásból is sok minden elérhető – igaz, főleg utódjához, a II-es szériához. Sajnos az ősmodellek zömét már megette a rozsda, itthon alig van eladó, külföldön az olcsó felújítási alapoktól a sok ezer eurós csodákig terjed a kínálat.
Műszaki adatok - Volkswagen Polo I.
Motor: OHC-vezérlésű, soros négyhengeres benzinmotor elöl keresztben beépítve. Hengerűrtartalom: 1093 cm3. Furat x löket: 69,5 x 72,0 mm. Kompresszióviszony: 8:1. Teljesítmény: 50 LE, 5800/perc fordulaton. Nyomaték: 77 Nm, 3500/perc fordulaton.
Erőátvitel: négyfokozatú kézi váltó, elsőkerék-hajtás.
Felfüggesztés: elöl MacPherson, hátul csatolt lengőkaros, elöl-hátul csavarrugók és hidraulikus lengéscsillapítók. Kétkörös fékrendszer rásegítővel, elöl- tárcsa-, hátul dobfékek.
Felépítmény: háromajtós, ötüléses önhordó acélkarosszéria. Hosszúság x szélesség x magasság: 3605 x 1559 x 1344 mm. Tengelytáv: 2330 mm. Csomagtartó: 285 l. Tank: 36 l. Saját tömeg: 685 kg.
Végsebesség: 145 km/h. Gyorsulás (0-100 km/h): 15,4 s.
Ha régi KGST-autókról is olvasna, ajánjuk a Retro Mobil különszámát: