Ebben a kisember is ralihősnek érezheti magát - Lancia Fulvia Coupe 1.3 S veteránteszt

Mindegyik Fulvia ikerfényszórós volt, de a lámpák elrendezésén és a hűtőrácson többször változtattak. A karosszéria minden eleme acél

Különleges formája mellett a kis olasz kupét versenysikerei repítették az eladási listák élére, meglepő tempót lehetett kihozni a V4-es motor és a fronthajtás kombinációjából. Egy restaurálatlan, remek állapotú, sok-sok évvel ezelőtt Montecarlo replikává alakított 1,3-ast vezettünk, és fülig ért a szánk.

Már a második világháború előtt is kifinomult műszaki megoldásairól volt híres a Lancia, és különösen kihangsúlyozta mindezt akkor, amikor 1963-ban, főleg a sportlimuzinok egyik ősének számító Alfa Romeo Giulia ellen harcba küldte a négyajtós Fulviát. A technikai felsőbbrendűséget Antonio Fessia főmérnök, az örök újító garantálta: a Fulvia abban a korban, amikor szinte minden autó hátul hajtott, fronthajtással operált, biztonságos menettulajdonságokat ígérve. Önhordó karosszériája már nem számított különlegességnek, a négy tárcsafék viszont mindenképpen (igaz, a Giulia is ilyen volt).

Motorkonstrukció terén verhetetlennek tűnt az Alfa csupa könnyűfém DOHC soros négyhengerese, Fessia és csapata erre a márka szűk, mindössze 13 fokos hengerszögű V4-esének modern változatával tudott válaszolni.

Maga a hengerelrendezés már a '60-as évek elején sem számított újdonságnak, hiszen 1922-ben ilyen motor vitte a Lambdát,

új változatában azonban jelentősen átalakult: lökete rövidebb lett, a vezérlése pedig DOHC-ra változott, amitől a karaktere pörgősebb lett. Már az 1,1 literes kivitel is akár 71 lóerőt produkált, ennyit akkoriban a Fiat csak az 1,5-ös OHV-motorból tudott kihozni.

Aztán sorra jöttek a Lancia nagyobb V4-esei, a pörgős 1,2-esek és 1,3-asok délceg 87-89 lóerővel, majd a versenyváltozatok 1,6-osai akár 132-vel. Ezt a sok műszaki csemegét, amely részben a nagyobb Flaviától érkezett, Piero Castagnero, a Centro Stile Lancia formatervezője csomagolta be jellegzetes, kissé trapézformájú karosszériába. Ám a négyajtós Berlina nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (részben azért, mert túl drága volt), csak 1965-ben fordult a kocka, amikor 15 centivel megkurtított padlólemezére felépítve megérkezett csinos és összetéveszthetetlen kupé.

Utolsó tűzijáték a Fiat-féle bekebelezés előtt

Ennél is Castagnero rajzolta a vonalakat, a 0,39-es alaktényező pedig egyáltalán nem számított rossznak, így az 1,2-es alapmotorral is megfutotta a 160 km/h-t. A legendás HF versenyváltozatok nemcsak a felhergelt 1,3-as vagy 1,6-os motorokat, hanem tömegcsökkentést is kaptak, így hiányoztak róla a lökhárítók, és alumíniumból készültek az ajtók, illetve plexiből az ablakok. Kiváló volt a súly-lóerő arány, de a Fulviát az erős és stabil futómű tette igazán a pályák királyává, amit tökéletesen jelez, hogy 1965 és 1973 között minden évben megnyerte az olasz ralibajnokságot.

1972-ben a Konstruktőrök Nemzetközi Bajnokságát is behúzták vele, amelynek fontos futama Monte Carlo volt. Ennek egybeírt nevével jó reklámfogásként a frissített Fulviából piacra került a versenygép utcai változata,

széria motorral, de lökhárítók nélkül, fekete motorház- és csomagtértetővel, nagy ködlámpákkal.

Közben az ötfokozatú váltó és a Dunlop gyártmányú helyett Girling fék is megjelent, miközben a motorok erősödtek kicsit. 1974-ben érkezett és két évig élt a második ráncfelvarrás utáni széria fekete hűtőmaszkkal, új formájú, fejtámaszos ülésekkel és fehér számlapos műszerekkel.

Érdekes mellékszál a modell történetében, hogy időközben Zagato stúdió megtervezett és gyártásba vitt egy ferdehátú, a sorozatmodellektől karakteresen elkülönülő változatot is, szögletes fényszórókkal. Közben fontos változás történt a gyártó háza táján, mert 1969-ben a Fiat megvette a Lanciát, s ez meg is látszott a későbbi modelleken, a folyamatos mérnöki innovációk eltűntek. A Fulvia utcai utódja a Beta lett (ebből is gyártottak szedánt és kupét), a régi filigrán kupét 2003-ban pedig egy tanulmányautó erejéig fel is támasztották, de később szomorú irányt vett a márka sorsa, és ma is csak vegetál.

Vizuálisan és akusztikailag is különleges

Sok tulajdonosnak tetszett a Montecarlo kivitel, de a gyáriak rettentően drágák voltak, így maguk alakították autóikat hasonlóvá. Bemutatónkban is egy ilyen replika szerepel, ami nagyon jól sikerült, és még olasz muzeális minősítése is van. Nagyon szép, gyárias állapotú autó 1,3-as motorral és ötsebességes váltóval, előző tulajdonosa pedig teljesen felújította a V4-est, de máshoz nem nyúlt. Szardíniáról érkezett mostani gazdájához, akinek ez már a második Fulviája (a másik, kései példányt korábban bemutattuk), a takarításon és folyadékcserén kívül semmi tennivaló nem akadt vele.

Kívül-belül kicsi az olasz kupé, úgyhogy nem sok hely jut a lábaknak, különösen hátul. Az ülések húsosak, de nagyobbra nőtt utasoknak ez is édeskevés, és a támla csak a lapockájukig ér. Szép és hamisítatlanul olasz a műszerfal, valódi fába ágyazott két nagy, illetve három kicsi műszerrel.

Míg az első kiadás nagy fakormányt kapott, itt már kisebb és vastagabb műanyag volánt tekergethetünk,

ami kevésbé látványos, de jobb fogni és illik a ralis atmoszférához. Az előző tulaj modern CD-rádiót is beszereltetett, ami rontja az összképet, sokkal hangulatosabb lenne egy korabeli fejegységgel.

Valójában a legszebb muzsikát a szűk hengerszögű V4-es motor szolgáltatja, már alapjáraton is izgalmasan „dadog", tényleg ínyenceknek való a hangja. Meglepő, hogy hidegen is mennyire mérgesen veszi a fordulatot, 2000 felett már hangos, 3000-től pedig valósággal üvölt, ez persze kipufogódob függvénye is. Ilyen tartományban már fel is élénkül, és (bemelegítés után) egyre erősödve forog el jóval 5000/perc fölé; miközben a vezető és a járókelők szája automatikusan mosolyra húzódik. Mindezek tetejébe 3000 felett a gázról lelépve fantasztikus hörgés a válasz.

Könnyed és stabil, csak legyen sima az út

Mind az öt rövid fokozat rövid áttételezésű, a váltókar pedig hosszú, de pontosan jár. Ügyelni kell arra, hogy az egyes balra lefelé kapcsolható, felette a hátramenet található. Ötödikben a kellemes 120-130 km/h-s utazótempó 4000/perc környékén tartható, a kormány pedig közvetlen, így bár álló helyzetben ólomnehéz, kanyargós országúton nagyon élvezetes vele terelgetni a Fulviát. Meglepően jól sikerült a szokatlan felépítésű, elöl-hátul keresztlaprugós felfüggesztés, ami a várakozásoknak megfelelően szereti a tükörsima utakat, az össze-vissza foltozott aszfalton ráz.

Persze az éremnek van másik oldala is, nagyobb sebességű kanyarokban is stabilan tartja az ívet a Fulvia. Feltételeznénk, hogy a messze előre, a tengely elé szerelt motor miatt alulkormányozott, de a gyakorlat teljesen más, nem szédeleg, nem tolja le az ívről az elejét, tényleg öröm terelgetni.

A fékrendszer is illik a karakterhez, a négy erős tárcsa szervórásegítéssel megtámogatva nagyon hatékony,

rövid óton megállítják az egy tonna alatti kupét. Hasonlóan érzelmeket kiváltó autó, mint a korabeli Alfa 1300 GT Junior, mégis teljesen más, és veteránként igazán szórakoztató karakter.

Érdekesen alakul a veterán Fulviák felhozatala, a négyajtós Berlinákból lényegesen kevesebb fordul elő a nagy exportpiacokon (például Németországban), és ezeket a jó állapotban akár 10 ezer euró alatt is ki lehet fogni. Legalább négyszer ennyibe kerülnek az egzotikus Zagato kivitelek, míg a gyári kupék ára nagy szórást mutat szériától, motortól és felszereltségtől függően – a Montecarlók nagyjából 25-30 ezerről indulnak, az eredeti HF-ek ára pedig az egekben jár. A széles kínálat és a kevésbé drámai korróziós helyzet miatt az elsődleges beszerzési helynek máig Olaszország számít.

Műszaki adatok - Lancia Fulvia Coupe 1.3 S (1972)

Műszaki adatok - Lancia Fulvia Coupe 1.3 S (1972)

Motor: DOHC-vezérlésű, V4-es benzinmotor, elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 1298 cm3. Furat x löket: 77,0 x 69,7 mm. Kompresszióviszony: 9,5:1. Teljesítmény: 90 LE, 6000/perc fordulaton. Nyomaték: 114 Nm, 5000/perc fordulaton.

Erőátvitel: ötfokozatú kézi váltó, elsőkerék-hajtás.

Felfüggesztés: elöl kettős keresztlengőkaros, keresztlaprugóval és kanyarstabilizátorral, hátul merevtengely, hosszanti laprugókkal. Hidraulikus lengéscsillapítók. Kétkörös fékrendszer elöl-hátul tárcsafékekkel és rásegítővel.

Felépítmény: kétajtós, 2+2 üléses, önhordó acélkarosszéria. Hosszúság x szélesség x magasság: 3975 x 1555 x 1320 mm. Tengelytáv: 2330 mm. Csomagtartó: 230 l. Tank: 38 l. Saját tömeg: 970 kg.

Végsebesség: 170 km/h felett. Gyorsulás (0-100 km/h): 13,1 s.

Még több olvasnivaló a Retro Mobil márciusi számában: