Sokan ismerik a Bogár történetét, mi is bemutattunk korábban számos példányt, ezért most néhány érdekes, kevésbé ismert részletet tárunk fel. A köztudatban a VW Typ 1 összeforr Ferdinand Porsche személyével, a források őt jelölik meg a hitleri Németországban KdF-Wagen néven jegyzett népautó tervezőjének, ám ez csak részben igaz. Két magyar szál is fut a történetben, ugyanis Barényi Béla az 1950-es évek első felében tervdokumentációval bizonyította bíróság előtt, hogy 1925-ben hasonló felépítésű és formájú (léghűtéses, négyhengeres boxer farmotor, pontonkarosszéria) járművet alkotott.
A Budapesten született, majd előbb Bécsben, utána Frankfurtban élő Ganz József kalandos története önmagában is érdekes; most legyen elég annyi, hogy a Mercedesnél épített munkája, a farmotoros 120H prototípus erősen hajazott a későbbi Bogárra. Akad egy harmadik, cseh ihlető is: Hans Ledwinka szintén korán, 1931-ben készítette a Tatra V570 prototípust. Ferdinand Porsche e három konstrukciót vette alapul népautójához, az összeesküvés-elmélet vádját pedig megingatja, hogy
1965-ben a Volkswagen peren kívül megegyezett a Tatrával és komoly kártérítést fizetett. Barényi Béla beérte egy márkával...
Hivatalosan 1938-ban mutatták be Aldolf Hitler jelenlétében a Harmadik birodalom népautóját, kényszermunkások bevonásával vadonatúj üzemet húztak fel a gyártásához (és egy új várost is, a későbbi Wolfsburgot), a lakosság takarékbélyeget gyűjthetett a vásárláshoz. Ám Lengyelország német megtámadásával kirobbant a második világháború, az üzemek hadi termelésre álltak át és emiatt jelképes mennyiség készült a civil változatból, annál több a katonai Kübelből (Typ 82) és a kétéltű Schwimmwagenből (Typ 166). Aztán, ahogy beköszöntött a béke, hajszálon függött a kisautó sorsa.
Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszter javaslatára Németország nehéziparát le akarták építeni, de végül nem így történt, jött az európai helyreállító program (ERP) és a Marshall-tervként ismert pénzügyi támogatás, amely akkor több mint 13 milliárd amerikai dollárnak felelt meg. Megkezdődött a gyár helyreállítása, élére a mérnöki végzettségű Ivan Hirst angol őrnagyot állították. Ő lett a Bogár megmentője, igaz, amikor először a briteknek ajánlotta fel a terveket, elutasították, mondván, az autó nem felel az alapvető műszaki követelményeknek, ezért nem lenne eladható.
Hirst azonban nem nyugodott, feletteseinél megpróbálta elérni, hogy a brit hadsereg 20 ezer darabot rendeljen, hamarosan pedig elindult a civil változatok gyártása. Lényegében ugyanarról a járműről volt szó, mint amit a háború előtt kis szériában gyártottak az 1,1 literes, 25 lóerős boxer farmotorral, négysebességes váltóval, torziós rugózással és egyszerű kialakítással. Hirst jó kezekben akarta tudni a vállalatot, ezért 1949-ben kinevezte gyárigazgatónak a tapasztalt, ex Opel-főnök Heinrich Nordhoffot. A maximalizmusáról híres szakember vasmarokkal ragadta meg a Volkswagenwerk működtetését.
Hamarosan felfutott a termelés és az export, 1955-ben már egymilliónál járt a legyártott Bogarak száma, a német gazdasági csoda egyik jelképe lett, ráadásul (nem utolsósorban a forradalmian új reklámokkal) Amerikában is óriási számban el tudták adni.
Innen már sokaknak ismerős a történet, a „kicsi kocsi" a földkerekség egyik leghíresebb típusa lett,
szerény módosításokkal világszerte 23 helyen készült, a legismertebb a mexikói és a brazil verzió (ott 2003-ig ontották a szalagok). Nagy hír volt 1972-ben, amikor a 15 milliós darabszámot átlépve a Bogár megdöntötte Ford T-modell korábbi rekordját.
Végül 21 millió példánynál állt meg a számláló, és hosszú időn át tartotta is elsőségét a legnagyobb példányszámban gyártott autóként, mostanra azonban töbek közt a világelső Toyota Corolla, a Ford F-széria és a VW Golf is lekőrözte. Gyári kabrió változata is készült, a zárt alapmodellt pedig hosszú időn keresztül forgalmazta a Merkúr vállalat, más példányok pedig nyugati rokonok ajándékaként kerültek Magyarországra. Így a sok szocialista modell között nálunk is sok példány feltűnt az évek alatt folyamatosan továbbfejlesztett Bogárból, az alapjaira épülő Transporter (T1, T2) ritkább volt.
Tesztautónk igazi ős-Bogár: azonnal szemet szúrnak a körömnyi hátsó lámpák, az osztott hátsó szélvédő („perecablak"), a karos irányjelzők és a korai, égbe néző fényszórók. Elvétve fordul el nálunk ennyire korai, 1952-es évjáratú Volkswagen - még a frissített, oválablakos utódja is -, és hab a tortán a ritka vászontető. Nyugaton is ritkaságnak számít a perecüveges széria, ennek megfelő árakon hirdetik eladó példányait, szép állapotban nagyjából 40 ezer eurótól. Ez a gyönyörűre restaurált kocsi nem friss szerzemény, hiszen idestova három évtizeddel ezelőtt került jelenlegi gazdájához, Zoltánhoz.
Előtte sokáig állt, de elfogadható műszaki állapotban maradt, így a motornál csak a porlasztót kellett tisztítani és beállítani, a váltóhoz nem nyúltak, a fékek pedig beérték tisztítással. Ám a kasztnin akadt némi rozsda, sőt az eleje valamikor összetört, amit rosszul javítottak ki - ezt a hibát típusspecialista lakatos hozta helyre.
A későbbi kiadások nagy hátsó lámpáit az évjárathoz illő kicsikre cserélték és be kellett szerezni a hiányzó karos indexeket is.
Utólagos VW kiegészítőként gyártott, későbbi Speedwell felnikre kerültek a gumik, szerintünk még hangulatosabb lenne az eredeti krómozott dísztárcsákkal.
Belül eléggé rosszul festett a Bogár, a kopott üléskárpit már nem az eredeti volt, így került a helyére a perecablakos szériába való szövet. Tíz évig tartott a restaurálás, amiből sokat a lakatosnál, a festőnél és a kárpitosnál töltött az autó úgymond vetésforgóban, a végeredmény pedig káprázatos lett. Aligha jelentene gondot a veteránminőstés, most az autó 2007-ben kiadott szériarendszámmal fut, és nagyon sok csok csodálója akad az utakon. Történetének érdekessége, hogy Magyarországon először 1964 szeptemberén helyezték forgalomba, a korszakban megszokott C kezdőbetűs régi rendszámmal.
Beszállás után rögtön egyértelművé válik, hogy a Bogár szűk, elöl még csak-csak elfér két átlagos termetű felnőtt, hátul már alig. Békebeli stílusú, lemez műszerfala a nagy fehér kormánnyal együtt látványos, sokkal szebb, mint a későbbi évjáratoké. Érdekesség, hogy az időmérő helyére hangszórós rádió volt szerelhető, aki viszont így is tudni akarta a pontos időt, kérhetett órát – a kormányközépbe. Még egy megfizethető népautót is elegánssá tudnak tenni a világos színű kárpitok, a pult két oldalán tátongó kesztyűtartók belseje is szövetborítású – egyikük rejti a mechanikos óra felhúzóját.
Könnyen, de pontatlanul mozog a váltó karja, a későbbi szerkezetek már precízebbek voltak. Az első és második fokozat nincs szinkronizálva, előbbi a rövid áttétel miatt csak az autó megmozdítására jó, kettesben viszont elérhetjük a 40 km/h-t, négyesben az utazósebesség 80 körüli. Természetesen ebben is léghűtéses, sima járású bokszer dohog hátul, az 1,1 literes és mindössze 25 lóerős motor alacsony fordulaton él – a pörgetéssel járó autópályás száguldás nem a Bogár erőssége. Persze ez mai viszonyokra értendő, a maga korának kiépülő sztrádáihoz megfelelt az áramvonalas kasztnijával.
Szinte ismeretlen fogalom az egyenesfutás, folyamatosan szükség van apró korrekciókra a kormánnyal, amin tesztautónknál valamennyit segítenek a vékony diagonálok helyett felszerelt radiál gumiabroncsok; cserébe a könnyű orr miatt manőverezésnél nem nehéz tekerni a volánt. Mivel alacsony a súlypont, a kanyarokat egész stabilan veszi a Bogár, de a farnehézség és lengőtengelyes futómű terhelésváltási reakciói azért okozhatnak meglepetéseket, főleg csúszós úton. Kellemesen lágy a torziós rugózás, hatékonyan nyeli az úthibákat – ennyit tudott a VW-evolóció korai foka.
Jól szemlélteti a modell évtizedeken átívelő tökéletesítési folyamatát, hogy a kései 1303-asban már MacPherson első és ferde lengőkaros hátsó futómű adott kiszámítható menettulajdonságokat, az 1,6-os motor pedig az eredeti teljesítmény kétszeresénél, 50 lóerőnél járt.
Ennek ellenére a kipróbált 1,1-es ős-Bogár is kellemes élményt ad.
Szerencsére a kőkorszaki mechanikus helyett már hidraulikus fékrendszer lassítja – négy dobbal és rásegítés nélkül, így a követési távolságokat jól meg kell választani, a pedált pedig keményen kell taposni. Biztonsági övet hiába keresünk benne, viszont már kapott bal visszapillantó tükröt.
Bájos karakter a korai VW-széria ártatlan tekintetével, karcsú lökhárítóival, a már említett a hátsó perecablakával, hatalmas vászontetejével, az első sárvédőiből nyitható levegőbelépőivel, szimmetrikus műszerfalával és a többi antik részletével. Igazi gyűjtői darab, amely ritkasága és értéke, illetve lássuk be, képességei miatt sem való rendszeres közlekedésre. Arra ott vannak a későbbi Bogarak, amelyekből máig sok fennmaradt, ez az 1952-es autó igazi időgép: a KdF-Wagenek stílusa és az újjáépítés optimizmusa keveredik benne, miközben nálunk vészelte át a szocializmus étvizedeit.
Műszaki adatok - Volkswagen 1100 (Typ 1)
Motor: OHV-vezérlésű, négyhengeres, léghűtésű boxer, hátul hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 1131 cm3. Furat x löket: 75,0 x 64,0 mm. Kompresszióviszony: 5,8:1. Teljesítmény: 25 LE, 3300/perc fordulaton. Nyomaték: 67 Nm, 2000/perc fordulaton.
Erőátvitel: négyfokozatú kéziváltó, egytárcsás száraz kuplung, hátsókerék-hajtás.
Felfüggesztés: elöl kettős hosszanti lengőkaros, hátul lengőtengely hosszanti vezetőkarokkal. Elöl-hátul torziós rugók, hidraulikus lengéscsillapítók. Elöl-hátul hidraulikus dobfékek.
Felépítmény: kétajtós, négyüléses acélkarosszéria, központi padlókeretes vázon. Hosszúság x szélesség x magasság: 4070 x 1537 x 1549 mm. Tengelytáv: 2400 mm. Csomagtartó: 140 l. Tank: 40 l. Saját tömeg: 748 kg.
Végsebesség: 95 km/h. Gyorsulás (0-100 km/h): 42 s.
Még több olvasnivaló a Retro Mobil januári számában: