Miután piacra dobták a forradalmi Ro80-ast, az NSU mérnökei 1968-ban elkezdtek dolgozni a következő nagy dobáson, a K50 kódnevű kisautón – a betűvel a német kolben, azaz dugattyú szóra utaltak –, amivel a farmotoros Prinz-sorozatot akarták váltani. Azonban a viszonylag kis méretű NSU gyárnak akkora terhet jelentett az Ro80-as kifejlesztése és piacra dobása, hogy a csőd elkerülése miatt átvette azt a Volkswagen, és az öt évvel korábban megszerzett ingolstadi Audival egy kalap alá hozta a neckarsulmi márkát. Ez pedig nem csak a későbbi Audi 50 sorsára volt nagy hatással.
Hamar kiderült ugyanis, hogy az 1969-ben létrejött Audi NSU Auto Union AG két márkája közül melyik húzza a rövidebbet: a hetvenes években fokozatosan teljesen felszámolták az önálló NSU-t, nem kis részben azért, mert ráégett a Wankel-motorok megbízhatatlansága, pontosabban azok rövid élettartama, illetve magas benzin- és olajfogyasztása. E márka korszerű, hagyományos dugattyús motoros új típusait is elkezdték átmenteni az konszern más cégeihez: a szériaérett NSU K70 modellt 1970-ben Volkswagen K70 néven kezdték forgalmazni, felváltva a korszerűtlen VW 411 sorozatot.
A keresztmotoros, elsőkerékhajtású kisautó projektje átkerült az ingolstadi fejlesztőközpontba, ahol Dr. Ludwig Kraus főmérnök utolsó munkája volt a mindössze 21 hónap alatt kifejlesztett újdonság. A szakember olasz kapcsolatainak köszönhetően – neki köszönhetjük, hogy később a Giugiaro stúdió rajzolta meg a Golfot – a Bertone készítette el a megjelenést, Marcello Gandini tervét az Ro80-ast is megtervező Claus Luthe véglegesítette. 1974 nyarán Szicília szigetén kerítettek sort a sajtóbemutatóra, a nagyközönség 1974. október 26-tól vásárolhatta meg a korszellemnek megfelelő (épp csak túl vagyunk az első olajválságon), takarékos kisautót.
Mindössze 3510 mm hosszú a karosszéria, a motortérbe keresztben építik be az új fejlesztésű, 1093 köbcentis négyhengeres benzinest – alacsony kompresszióval 50 LE, nagy kompresszióval (98-as szuperbenzint kell tankolni) 60 LE teljesítménnyel–, a váltó négyfokozatú kézi kapcsolású.
Külméretéhez képest nagy a csomagtérajtó, a hátsó ülés ledöntésével lehet 285-ről 900 literre növelni a rakteret,
elöl MacPherson rugóstagos a felfüggesztés, hátul torziós hidat használnak, elöl tárcsafékek lassítanak. Kezdettől fogva úgy számoltak, hogy Wolfsburgban gyártják majd az újdonságot, a hasonló elvek szerint konstruált Golf mellett. Ezek után nem csoda, hogy alig hat hónappal az Audi 50 után megérkezett a Volkswagen Polo, ami egy olcsóbb és egyben fapadosabb – kevesebb extra, elöl is dobfékek lassítanak – változat volt.
Miután 1977-ben bemutatták az alacsony kompressziójú 1,3-as motort, ami szintén 60 lóerős volt, de az olcsóbb normálbenzinnel (91 oktán) lehetett üzemeltetni, marketing-okokból 1978 júliusában leálltak az Audi 50 gyártásával. A sikeres 100-as és 80-as láttán úgy döntöttek Wolfsburgban, hogy prémiummárkává fejlesztik az Audit, és akkor még nem fért bele ebbe az elképzelésbe egy kisautó, így a krómdíszes változat búcsúzott. Ezt követően csak Volkswagen Poloként volt megvásárolható a modell, amelynek elkészítették a lépcsős hátú változatát is Derby néven, 1979-ben pedig alapos ráncfelvarrást kapott.
Amikor 1981-ben bemutatkozott a VW Polo nálunk is viszonylag jól ismert, csapotthátú (Steilheck) karosszériával is kínált második generációja, már híre sem volt az Audi-rokonnak, ám a változtatásokkal 13 évig gyártott kis-népautó műszaki alapjai mindvégig az Audi NSU gyökerekhez nyúltak vissza. Érdekesség, hogy a négykarikás márka csak 2010-ben tért vissza a kisautók kategóriájába az A1-gyel, melynek műszaki alapjait már a Polo adta - úgy látszik, három évtized elteltével sem volt késő viszonozni a szívességet.
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK: