Bókay Antal

Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete

21. ábra

A második három sor már bonyolultabb, hisz egy meglehetősen paradox gesztussal a gyermek alkot Istent (apát), elfoglalja ezzel az apa helyét, hisz ő a mamáért még egy isten megteremtésére is képes. Ebben a teremtésben persze újra ott rejlik a mamánál is említett fájdalom (a "szivem szenved"), a lét, vagy pontosabban a lét és nemlét határának melankolikussága. A költő valahol egy misztikus semmiben, de egy szeretettel, szeretetlehetőséggel teli semmiben tartózkodik, a fantázia terében, melyben meghozható a halállal kapcsolatos döntés, az átlépés az igazi túlvilágba, és elérhető így a találkozás a mamával. Fontos az is, hogy a "menny" nem létezik előre, hanem a fiú által teremtett Isten teremti, a fiú halálával, azzal, hogy a mama után megy, egy új teret teremt. A témát folytatja néhány késői vers és töredék (Kiknek adtam a boldogot...; Majd csöndbe térnek a dalok...; Majd...). Ezekben az aktivitás a halálra korlátozódik, és ugyan megváltás lesz a mamával való új találkozás, ez elveszti az itt érzékelt ünnepélyességét, bár fájdalmas, de mégis meglevő boldogságát. A többszörös megfogalmazás jelzi az üzenet fontosságát.

Hallgassa meg a verset Horváth Kálmán előadásában!

Szélessávú változat

Modemes változat

MAJD...

Majd eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.
És elmulik szivem szerelme.
A hűség is eloldalog.
A csöndbe térnek a dalok,
kitágul, mint az űr, az elme.
Kitetszik, hogy üres dolog
s mint világ visszája, bolyog
bennem a lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.
S majd összeszedi a halott,
ki élt, ki dajkált énekelve.

A vers keretes, az első és az utolsó két sor megváltoztatott szavakkal ugyanazt a struktúrát ismétli, centrumában a címmé emelt szó, a "majd", a kijelölt, meghatározott jövő, a halott mamával történő új találkozás mint a jövendő halál pillanata (érte jön, hogy elvigye, éppúgy, ahogy végül Öcsödre is elment érte). A halálából visszatérő anya egy ellentétes Orfeusz-történetet teremt. Itt az alvilágból jön fel a szerelemmel szeretett másik, a nő, és - ebben az esetben sikeresen - nem felhozza, hanem leviszi magához a szeretett másikat, a férfi költőt. Itt is szerepe van az éneknek, a szónak, de ez már nem a költő birtokában van, hanem az anyáéban, ő az, aki szült, élt és dajkált énekelve. Pedig egykor, tizennégy évvel korábban, 1923 elején pontosan ellentétes irányú volt az ígéret:

Kis asszonyom ne sírj, nagy Egy vagyunk mi ketten,
A végtelenbe megmaradsz velem
Az Ének én vagyok s én rólad énekeltem.

De ez 1923-ban volt így, és most, 14 évvel később, a sorstörténet annyi kísérlete és kudarca után, ebben az utolsó hallucinatorikus pillanatban, mikor a költőnél "csöndbe térnek a dalok", visszavonódik minden korábbi ígéret, Eurüdiké ha nem szól is, de mégis ő a birtokosa minden eredeti hangnak, szónak.