Bókay Antal

Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete

A négy sorból álló záró egység szerkezete tökéletes, témája az Én totális meghatározása. Az anyához kötődő születéssel kezd és a magányos halállal zár. A két végpont között találhatók az élet narratíváját konstruáló alternatívák, pontosabban olyan alternatívák, amelyek nem is azok: csalódik-csal, küzd-kibékül. Az ellentétes lehetőségek azért nem alternatívák, mert eltérő irányuk ellenére is ugyanoda, a nemlétbe vezetnek. A halál, a nemlét ráadásul nem egyszerű tény, nem az élő fatális közhelyes határoltsága, halandósága a tét. Nem egyszerűen arról van szó, hogy kit anya szült, az meghal végül, hanem arról, hogy az ember pontosan ebbe a történetbe, a szeretet megvonásának az eseményébe "hal bele". A halál ténye, kényszere az élet retorikai természetében, a csalás és csalódás elkerülhetetlenségében rejtőzik (nem véletlenül rímel a "csalni"-ra a "belehalni"). A "belehal" kifejezés önértelmezésben játszott meghatározó szerepét jelzi az, hogy ugyanez a gondolat pontosan ugyanígy, a vers utolsó sorában jelenik meg a személyes lét lehetőségeit összegző, önéletrajzi Kész a leltárban: "Éltem - és ebbe más is belehalt már." (A Kései sirató és a Kész a leltár ugyanabban az 1936 decemberi Szép Szó számban jelent meg.)

Egy átfogó, mély élmény tudatosodik: az ábrázolás, a belső dolgok kimondása, megjelenítése alapvetően valami létfeledtséggel jár együtt, szerepe az elfedés és eltitkolás, minden mozdulat és vélekedés a hiány eltüntetésére, hazugságra szolgál, és ezért lényegi kapcsolata van a halállal. Az aposztrófia, mely a megszólítással életbe akart hozni, a válasz örök elmaradása miatt ellentétes eredményt hoz, sokkal inkább epitáfium, sírfelirat lesz, a kibeszélt, újramondott, kiáltozással követelt szerelem igazából a halál, a betölthetetlen hiány, az elmúlás, egyfajta hideg, élőhalott létezés követe.