Bókay Antal

Énszerkezet, önteremtés - József Attila üzenete

IV. 5. Az öngyilkosság poétikája

20. ábra

Kései sirató

Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyilt virága
önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szivem szenved)
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek!

A költő pontosan kijelöli halála értelmét és irányát: megtalálni a mamát, ha nem lehet itt a földön, akkor a túlvilágon. Újra lehetségesnek látszik a megszólítás, de a költő nem a megszokott "anyám" vagy "mama" szavakat, hanem az "édesanyám" megszólítást használja. Ez személytelenebb talán a "mamá"-nál, de sokkal bensőségesebb az "anyám"-nál. Az első három sor anyaképe már éteri, tiszta lény (és nem a könnyű lány), egy magába visszaforgó teljesség (a fájdalom és boldogság, vagy a pszichoanalízis vágyelméletének szavaival: a kín és az öröm egymást teremtő egésze). A "szűzesség kinyilt virága" a mama képét a transzcendens anyára, Szűz Máriára vetíti ki, ő a nő, aki szült, de aki férfitól érintetlen. Rejtett üzenetként eltűnik mögüle, mellőle az apa, és minden vágya a fiúra maradt. A vers hordoz egy különös, elcsúsztatott vonatkozást: a mamáról mondja, hogy a szűzesség virága, azaz szüzességből fakadó valami és ugyancsak a mamáról, hogy van valami fájdalmas boldogsága. Ezek azonban nemcsak a mamára vonatkoznak, hanem sokkal inkább a mama gyermekére, a gyermek az anyatest virága és a szülés fájdalmában létrejött boldogság. A mama költő fia jézusi pozíciót kap, ő az, aki "könnyű fehér ruhában" a szerelem nevében lép fel az istenek ellen ("megalkotom a szerelmemet... / Égitesten a lábam: elindulok az istenek / ellen").