Páholyból a külváros - Dizzee Rascal koncertje Londonban

Hiába jött London leglepukkantabb, késelős negyedéből, Dizzee Rascalt mára befogadta a középosztály, és igazi sztárnak számít. A legnépszerűbb angol rapper élőben sem okozott csalódást. Angliai tartózkodásunk alatt igyekeztünk minél többféle, nálunk még nem látott előadó fellépését megtekinteni, a negyvenes retrodalnoktól kezdve a helyi kedvenc rapperen át a felkapott gitárzenekarig.

A héten általam megtekintett londoni koncertek közül egyértelműen Dizzee Rascal fellépése ígérkezett a legérdekesebbnek szociológiai szempontból. Adva van ugyebár egy fekete srác, aki tizenévesen kitör London egyik legveszélyesebb negyedéből, és rövid idő alatt az elsőszámú brit rapperré válik, egyben a brit urban zene legmenőbb vadhajtása, a garage-ből kinőtt, agresszívabb és keményebb, hiphoposabb grime kulcsfigurája. Harmadik lemeze, a tavaly nyáron megjelent Maths + English már a brit Top 10-be kerül, rajta hallható az Arctic Monkeys énekese, Alex Turner, valamint Lily Allen is, és minden jel arra utal, hogy Dizzee immár egy popsztár, távolról sem csak a gettók hangját képviseli.

Bármennyire is inkorrekt politikailag, nem lehet megkerülni a bőrszín példáját, hiszen az eddigi koncerteken ugyebár fehér előadók játszottak, túlnyomórészt fehér közönség előtt (bár mindenütt voltak kis számban feketék is, sőt, páran közülük még a Horrors rajongói között is feltűntek, természetesen a kötelező sminkkel), most viszont egy fekete rapper lép fel. Igaz, a helyszín, a Shepherd's Bush Empire régi színházépülete Nyugat-Londonban, amely nem kimondottan fekete környék, de még így is meglepő volt, hogy a közönség legalább 80 százaléka középosztálybeli fehér fiatal volt.

A kakasülőre kapok csak jegyet, viszont onnét nagyszerűen látszik minden, elsőként egy Ebony Bones nevű fekete énekesnő, akit egy héttagú zenekar kísér, túlnyomórészt fehér zenészekkel, két fekete, színes leplekbe bújtatott vokalista lánnyal, és egy kongással, aki indián jelmezbe öltöztetve kuporog a sarokban - az egésznek paródiajelleget kölcsönözve. Ennél is sokkolóbb, hogy amit csinál, az nagyon jó (eltekintve a szörnyen idegesítő "Make some nooooooooise!" kiabálásoktól): a zene műfajokat egyesítő táncos posztpunk-diszkó, amit egy vicces mozgású trombitás egészít ki, a számok punkosan rövidek és lendületesek - nem is nagyon díjazza a hiphopra szomjazó közönség, pedig nagyon kellemes meglepetés. Ebony Bones kisasszony egyébként úgy definiálja magát, hogy "Harry Potter vaginával", míg a nemsokára megjelenő kislemezdalának címe: Don't Fart On My Heart, avagy Ne fingj a szívemre. Hm.

Az utána következő grime triót, a Newham Generalst már hatalmas üdvrivalgás fogadja. A klasszikus egy DJ, két MC felállásban színpadra lépő csapat Newhamből, London egyik legrosszabb hírű negyedéből érkezik, és megfelelően erőteljes, grime-os alapokra kiabálják világgá, milyen az élet a gettóban. Ez annyit jelent, hogy az amerikai hiphop funkos hangmintái helyett jobbára drum'n'bass és más, szikáran minimalista alapokat hallhatunk, amit egy ízben freestyle-ozással is feldobnak. Pontosan tudják, miért vannak itt ("Ugye mindenki Dizzee-t várja?" - kérdezik egy alkalommal, fülsiketítő igen a válasz), és a közönségnek megadják azt, amire várnak, a hangulat pont megfelelő Dizzee Rascal előtt.

Amikor végül Dylan Mills, avagy Dizzee Rascal színpadra lép, egy pillanatra még annak a mutáló hangú, zavart kiskölyöknek tűnik, aki bemutatkozása, a Mercury-díjat nyert Boy In Da Corner idején volt, de aztán hamar kiderül, hogy öt év alatt magabiztos rapperré, sőt, valódi entertainerré érett. Műsora igazi slágerekből áll, és nem kell hozzá hiphop- vagy éppen grime-fanatikusnak lenni, hogy az ember élvezni tudja. Legyen az az első lemez minimál dobalapokra épülő slágere, a Fix Up Look Sharp, vagy éppen az új lemez metál hangmintákkal súlyosbított kislemezdala, a Sirens, Dizzee számai kellően erőteljesen szólalnak meg, és nem csoda, hogy néhányan még a kakasülőn is táncolnak.

A DJ-vel és egy segéd MC-vel együtt fellépő Dizzee két új számot is előad (mindkettő elsőre is nagyon ütős), de az első két lemez elmaradhatatlan slágerei mellett szerencsére a legújabb album dalai jelentik a koncert gerincét. A Maths + English nemhiába az eddigi legélvezhetőbb lemeze, mely már - ellentétben a korai Dizzee-lemezekkel - csak elvétve idegesítő, és országszerte igazi sztárrá avatta, nem véletlenül hangzik fel többször is a közönség soraiból a "Dizzy! Dizzy!" kórus. Ami az esetében nagyon fontos, az az, hogy nem ellenszenves. Lehet, hogyha az Atlanti-óceán túlsó partján születik, akkor ma már világsztár lenne, és ennek megfelelően egy kokainnal telenyomott arrogáns, önelégült tuskó is, most viszont még mindig csak 22 éves, és még megőrizte azt a kamaszos énjét, amitől tényleg szerethető figura.

Persze azért túlzásba nem viszi a kedveskedést, de továbbra is olyan, mint egy fekete srác a külvárosból, és nem próbálja eljátszani a sztárt. Persze a rendőrellenes Sirens előtt azért "Fuck the police!" kiabálásokkal tüzeli a közönséget (mulatságos látvány, ahogy tizenéves lányok visszhangozzák mindezt, akiket talán még akkor sem vennének komolyan a bobbyk, ha géppisztollyal járnának iskolába), de igazából semmi erőszakos jellege nincs a koncertnek, a néha brutális mondanivaló ellenére sem. Az este legviccesebb jelenete egy szőke, torzonborz tizenéves fiúhoz kötődik, aki egy óvatlan pillanatban felrohan a színpadra, ahol pár másodperces őrült vitustáncba kezd, majd amikor háromfelől támadják meg a biztonságiak, ugrik egy fejest a tömegbe, és eltűnik szem elől.

Eközben kíméletlenül követik egymást az erőteljes és sodró lendületű számok az új lemezről (Bubbles, Pussy'ole, majd végül az új sláger, a Flex), pillanatnyi kétséget nem hagyva afelől, hogy miért Dizzee lett az egyetlen rapper, aki ki tudott törni a műfaj gettójából. A hol rockos, hol elektrós alapok fényévekkel a kollegák előtt járnak, Dizzee pedig remélhetőleg továbbra sem fog lenyugodni. "Szeretitek az Arctic Monkeyst?" - kérdezi a Temptation felkonferálásakor (ebben hallható Alex Turner), és a közönség igenlő válasza sem meglepő: végül is két élvonalbeli brit sztárról van szó, és tökmindegy, hogy az egyik indie rock, a másik meg hiphop, mert igazából ez is, az is popzene.

(Dizzee Rascal, Newham Generals, Ebony Bones, London, Shepherd's Bush Empire, 2008. február 17.)