Erdő Péter

II. Az egyház hite

1. Mítosz vagy valóság?

Az a tény, hogy a (Jézus Krisztus születésének utólag becsült időpontjától kezdődő) mai időszámításunk szerinti harmincas évek elején Jeruzsálemben egy római módra kivégzett ember váratlanul feltámadt a halálból, önmagában csak rendkívüli, különleges és bizarr esemény lenne. A nagy római történetírók is felsorolnak olyan eseményeket, amelyeknek az értelmét nem tudják pontosan, de különlegességük miatt megörökítik őket.

Az egyház hitében azonban Krisztus Feltámadásának sajátos jelentése és jelentősége van. Az első fontos tény, hogy a keresztények Krisztus Feltámadását konkrét történeti valóságnak tekintik, vagyis nem mitikus eseménynek, amely csupán jelentésében hordozna igaz tanulságokat. Nem az évente megújuló természet jelképe a Feltámadás, nem az emberi, vagyis a történelmi újjászületés képletes leírása, hanem konkrét tény. A keresztények erre a tényre építik az életről, a történelemről, az ember sorsáról szóló hitüket.

2. A Feltámadás jelentése

Krisztus Feltámadásának jelentését a kereszténység hitében csakis az Ószövetség vallási összefüggésében érthetjük meg. Szenvedése és kivégzése előtt Jézus közös étkezésen vett búcsút tanítványaitól, ami a hagyományban úgy jelenik meg, mint valódi pászkavacsora. Ezt az elemet fejti ki bőségesen az egyházatyák hagyománya. A "pászka - peszách" szó "átmenet" jelentését a keresztények Krisztusra vonatkoztatták. Ahogy hajdan a választott nép a Vörös-tengeren átkelve jutott el a szolgaságból a szabadságra, úgy Krisztus a halálból az életbe ment át, és szenvedésével, halálával, Feltámadásával megváltotta az embert. Erről emlékezik meg a húsvéti szertartásban a húsvéti gyertya előtt énekelt örömének, az Exultet is. Jézus mint húsvéti bárány jelenik meg a keresztények hitében, aki maga a tökéletes áldozat, mert keresztje és Feltámadása által az egész világot megváltotta.

Lázár feltámasztása

Ez a megváltás, pedig szabadulást jelent a bűntől, sőt a haláltól is. Utat nyit az embernek az örök boldogságra.

Video: Exultet (szélessávú és modemes változat - wmv, 6,3 MB és 1 MB)

Jézus kereszthalálának leírásakor azt a jelenetet, hogy a római katonák nem törik meg a már meghalt Krisztus lábszárcsontját, az újszövetségi szerző úgy értelmezi, hogy így teljesedett be az ószövetségi előírás: "csontot ne törjetek benne" (Jn 19, 33-37, vö. Kiv 12,46; Zsolt 34,21), vagyis Krisztus személyében a húsvéti bárány előképének beteljesedését fedezik fel.

Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy keresztények és zsidók ugyanazt ünneplik-e húsvétkor, vagy teljesen különböző dolgokat? A válasz keresztény ember számára nem lehet más, mint az, hogy egyszerre ugyanazt - a szabadulást -, és mást is: a keresztények Krisztus Feltámadását. Az ünnep középpontjában a keresztény ember számára is Isten szabadító szeretete áll. Így az Ó- és Újszövetség húsvétja más eseményről szól ugyan, de közös üzenetet hordoz: Izrael számára Isten szabadító szeretete a szolgaságtól, a keresztények számára Isten szabadító szeretete a bűntől és a haláltól.

Lázár feltámasztása

1Kor 15,12 "Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás?"

Amikor Jézus az evangéliumban halottakat támaszt fel, ezzel jelzi, hogy mások életét is visszaadhatja.

Lázár feltámasztása a korai katakombafestészet egyik leggyakoribb motívuma. A képen ókeresztény sírboltot látunk, benne az idők folyamán kibontott sírüreg, körülötte a Lázár föltámasztását ábrázoló ősi festmény fönnmaradt részei, rajta a föltámasztott Lázár.