Faragó Sándor

Miért vadászunk?

III. A létfenntartó vadászat háttérbe szorulása

A modern ember, a Homo sapiens felhalmozódott tapasztalatainak alkalmazása során talán a legnagyobb hatású változást egyes állatfajok háziasítása, majd kiterjedt tenyésztésbe vonása, azaz az állattenyésztés kialakulása jelentette. Az állattenyésztés, a tenyésztett állat húsa ugyanis a táplálkozás biztonságát jelentette őseink számára a vadászat nagy erőfeszítéseket kívánó tevékenységével és gyakori eredménytelenségével szemben.

15. ábra

Az állattenyésztés kialakulásával lezárult az emberiség történek egy korszaka, az a korszak, amelyet a létfenntartó vadászat uralt. Talán nem nehéz belátni azt, hogy ha a vadászat (több) százezer évig meghatározóan alakította a Hominidák fejlődését, akkor a vadászat iránti affinitás és az ahhoz kapcsolódó ösztönrendszer beépült emberi mivoltunkba, s meghatározója lett emberi természetünknek.

Az állattartásra való domináns áttérés mellett a hústáplálék megszerzésében a vadászatnak még sokáig szerepe volt - igaz csökkenő mértékben. Az állattartó társadalmakban azonban csak akkor és olyan mértékig van a vadászatnak létfenntartó szerepe, amilyen mértékben a népesség rákényszerül a hússzükséglet biztosítása érdekében.

A "szórakozásból" űzött vadászat - bár kétségtelenül van gazdasági jelentősége - más megítélés alá esik. A vadászat adott helyen kimutatható mértéke azonban nemcsak a gazdasági fejlettségtől, de az ökogeográfiai környezettől is függ. Így lehet a vadászat egyazon időben helyenként létfenntartó, másutt kisegítő vagy szórakozási tevékenység.

16. ábra

A vadfajok csontjainak 6-10 %-os részesedése valamely település csontanyagában még nem igazolja a vadászat létfenntartó jelentőségét, hiszen az ilyen arányt az őskort követő időszakban általánosnak lehet mondani.

Az állattenyésztés mellett a növénytermesztés is mintegy 12 000 évvel ezelőtt kezdődött a Tigris felső folyásától keletre fekvő füves dombvidéken. A növénytermesztés és az állattenyésztés elterjedésével a vadnak egy más szerepe is adódott, nevezetesen károkozóként, veszélyforrásként is megjelent. Veszélyforrásként, amitől meg kellett védeni a termést és a haszonállatokat. A háziállatoknak ragadozókkal szembeni védelme mind a mai napig konfliktusok forrása, s a természeti népeknél a férfiasság bizonyításának próbatételét jelentette - egészen a tűzfegyverek használatáig.

Az ókori civilizáció kialakulásával még inkább megváltozott az ember és a természet viszonya, s ezen belül átalakult a vadászat szerepe is.

Mezopotámiában a vadászat az uralkodók kiváltsága volt, korabeli ábrázolások kétkerekű kocsiból történő oroszlánvadászatot mutatnak be. Ekkor tehát a vadászat célja már nem a táplálék biztosítása volt. A vadat nemes, "királyi" ellenfélnek tartották, erre az időszakra a vad tisztelete a jellemző. Egyiptomban (Kr. e. 3000) a vadászat az uralkodó osztály kiváltsága, az alattvalók, mint vadászati segédszemélyzet vesznek részt a vadászatokon.

17. ábra

18. ábra

E kultúrában a vadászat már egyértelműen "szórakozásnak" tekinthető. A vadászathoz harci szekereket, hajókat használtak. Az ókori Hellaszban a vadászat nem volt kiváltság. Jelentőségét mutatja azonban, hogy a 12 főistenség egyike Artemisz, a termékenység, a vadászat és a hold istennője volt. A Római Birodalomban a vad uratlan jószág, "res nullius" volt, egyes források szerint a vadászat napi foglalatosságnak volt tekinthető, s a vadhús pedig rendszeres élelem volt. A jog a vadászati mértékletességre hívta fel a figyelmet.

Miután a vadászatnak, mint alapvető gazdasági tevékenység visszaszorult, az ügyesség, a rátermettség, a lelemény, az erő bizonyításában lett szerepe. Az emberben tovább munkálkodó vadászösztön fenntartotta e tevékenységet. A gladiátoroknak vadállatokkal kellett megküzdeniük, a harcosoknak puszta dárdával kellett oroszlánt, medvét, vadkant legyőzni vagy belopni és íjjal szarvasféléket leteríteni.

19. ábra

a vadászat a harcedzettséget is biztosította

Mert kétségtelen, hogy a több ezer hektáron, több ezer fős kiszolgáló személyzettel megszervezett nagyvadászatok hatalmas előkészítő-ellátó (logisztikai) munkát követeltek meg, s tulajdonképpen hadgyakorlatoknak feleltek meg. Nem véletlen, hogy az uralkodói udvarok, a nemesség és egész udvartartás rendszeresen vadászott. A vadászatok egy részét - különösen a nehézlovasság kialakulásával - kiváltották a lovagi tornák, de a fegyverforgatás, a lovas készség biztosításának igénye egészen a modern korig fenntartotta a vadászat jelentőségét. A vadászat - különösen a nagyvadvadászat - nemesi kiváltsága mellett a jobbágyok beszolgáltatási kötelezettsége ugyanakkor biztosította a népi vadfogások hihetetlenül gazdag formáinak kialakulását. Elmondható tehát, hogy a vadászat a közép- és az újkorban is a mindennapok része volt, s a nemesi vadászatok miatt gazdasági szerepét messze meghaladó jelentőséggel bírt.

A 19. században kezdik a vadászatot sportnak tekinteni, s ekkor terjed el a mennyiségi szemlélet, a verseny a vadászatban is. A "ki tud többet lőni" azt bizonyította, hogy kinek a vadászterülete a legjobb, a leggondozottabb. S ez a gondolkodás már átvezet a tudatos vadgazdálkodás területére. Fokozta e tevékenység terjedését a trófeakultusz kialakulása, azaz a verseny, hogy kinél teremnek nagyobb méretű agancsok, szarvak. A tudatos gazdálkodáshoz szakmai tudásra, szakemberekre, szaknyelvre volt szükség. A tudatos vadgazdálkodás bevezetése megteremtette a fenntartható hasznosítás alapjait. Európában már viszonylag korán felismerték - többnyire saját kárukon - a mértéktartó vadászat szükségességét, amely napjainkra teljesedett ki.