A túlélők szomorúsága

Persze ha egy filmben mindenki jól játszik, akkor gyanakodni kell, hogy valójában a rendező keze van a dologban. És csakugyan, a film elsősorban Polanski műve. (Nyilván nem véletlenül egy helyütt azt mondta, hogy "a legjobb filmek kizárólag a rendezőkön múlnak".) Saját bevallása szerint szabad kezet kapott, nem kellett attól tartania, hogy valakik újravágatják a filmet, vagy különféle hülyébbnél hülyébb módosításokkal állnak elő. Ennek azért van jelentősége, mert ebben a filmjében Polanskinak sikerült minden klisétől megszabadulnia, amelyek a hasonló témájú filmeket gyakorta megkísértik. Ő maga még nem készített háborús témájú filmet, sőt, első nagyjátékfilmje - állítólag - az első nem háborús témájú lengyel film volt a II. világháborút követően. Nyilván nem véletlenül tartotta távol magától ezt a témát, édesanyját a holokausztban vesztette el. Némelyek "önéletrajzi" vonatkozásokat vélnek felfedezni a filmben, holott egy interjúban elmondta, hogy éppen azért filmesítette meg Szpilman történetét, mert a sajátját nem akarta. Ennek a távolításnak a gesztusa viszont döntő jelentőségű a film egész kompozíciója szempontjából.

Ugyanis sok szörnyűséget látunk a filmben, ugyanakkor a szörnyűségek mégis visszafogott hatást keltenek bennünk. Nem borzadunk el annyira, mint kellene. A filmet valamiféle szenvtelenség hatja át, feleennyi borzalomtól már bőgnénk más mozikban, azonban Polanski ezt következetesen kerüli. Abban a jelenetben, amikor a vonat elviszi Szpilman egész családját a haláltáborba (ugye ismerős ez a tragikus nagyjelenet annyi filmből?), leginkább azt látjuk - és azon aggódunk -, hogy Szpilman el tud-e sétálni az őrök előtt, hogy ne vegyék észre. A jelenet nyilvánvaló, unalomig ismert, ezért gyakran giccses megvalósítása helyett Polanski mintegy eltereli a figyelmünket, és egyetlen ember egyéni túlélését meséli el.

Polanski azt akarja elérni, hogy átérezzük, hozzá lehet szokni a borzalomhoz. Ez nagyon nehéz feladat: háború idején a túlélőknek hosszú hónapjai vannak erre, a filmben a békeidők elkényelmesedett nézőit mintegy fél óra alatt kell ilyen lelkiállapotba hoznia. Mindent meg kell mutatnia, de - különféle trükkökkel - ki kell vennie mindenből az érzelmi elemet. Ezért jellemzően távolból, háttér- vagy mellékmotívumként szerepelnek a hullák, érzelmi megnyilvánulások csak nagyon ritkán kísérik a borzalmakat. Hamarosan azt vesszük észre, hogy - főhőssel együtt - csak annyira igyekszünk kikerülni az utcán fekvő hullákat, hogy meg ne botoljunk bennük.

Ez a fajta szenvtelenség nem csupán azért fontos, mert Polanski meg akarja mutatni, hogy a borzalmak is válhatnak mindennapossá. Éppen azért válnak "mellékkörülménnyé", mert a film másról szól: a túlélésről. Az egyén túléléséről lényegében azt a provokatív állítást fogalmazza meg, hogy az kizárólag a szerencsén múlik: éppen nem őt lövik fejbe, hanem egyik társát. Nem találja meg a tiszt a zsákba rejtett fegyvert. Sikerül elmenekülnie rikácsoló szomszédja elől. És nem hal éhen, mert mindig talál valami kis penészes ételmaradékot.

Ugyanekkor a film egy pillanatig sem mondja, hogy az ellenállás értelmetlen, csak annyit állít, hogy az egyén fennmaradásának szempontjából lényegtelen. A szerveződő ellenállást nagyon árnyaltan mutatja be a film. Először a zsidók is örömujjongásban törnek ki, hogy Anglia és Franciaország belép a háborúba (1939-ben!), aztán röplapgyártásban vélik megtalálni a hatékony szembeszegülés titkát. És folyamatosan halljuk a hitetlenkedést, az irracionális bizakodást, mindazt, ahogyan megmagyarázzák maguknak az elhurcolásra várók, hogy nincs értelme ellállni. Aztán látjuk a gettóban működő fegyveres ellenállást, amelyet a nácik még könnyen felmorzsolnak. Majd egyre sikeresebb akciók következnek, hogy aztán megérkezzen a felszabadító szovjet sereg. Tehát összeségében van értelme a szembeszegülésnek - de nem Szpilman, a zongorista számára. Őneki meg kell húznia magát a túlélés érdekében.