A túlélők szomorúsága

Mert persze Szpilman művész. Híres, elismert, nagy művész. Talán túlélését is ennek köszönheti: az amúgy nem túl szimpatikus figuraként bemutatott zsidó gettórendőr ezért rántja ki a bevagonírozandó tömegből, barátai talán ezért segítenek neki annyira önzetlenül - ezt csupán sejthetjük. És talán ez sarkallja arra a film végén feltűnő náci tisztet, hogy élelmet, búvóhelyet és ruhát adjon neki arra a pár hétre, amíg megjönnek az oroszok. A film egyik legnagyszerűbb jelenete, amikor Szpilman és Will Hosenfeld kapitány találkoznak. A Hosenfeldet alakító Thomas Kretschmann szinte gesztusok nélkül, minimális eszközökkel játssza el annak a tisztnek a tragédiáját, aki rádöbben arra, hogy ők, németek - amúgy talán Európa egyik legkulturáltabb nemzete - micsoda pusztítást vittek végbe a háború során. Szorosra zárt szájjal, érzelemmentes tőmondatokkal képes megjeleníteni azt a belső megdöbbenést és felismerést, amely túl későn érkezett el a számára. A film alapjául szolgáló könyv első kiadásában osztrákot kellett csinálni a német tisztből, ugyanis a háború utáni propaganda számára értelmezhetetlen volt a "jó német" kategóriája. Pedig a könyv (és a film is) ezeknek a "kategóriáknak" az értelmetlenségéről is szól. A zsidók között is voltak nyerészkedők, brutálisak, okosak és buták, gazdagok és szegények, a lengyelek között is vannak nagylelkűen segítők, kicsinyesek és antiszemiták, és persze a németek között is voltak kisszerűek, aljasok vagy éppen emberségesek. A film emblematikus jelenete, amikor a béke első napján Szpilman előmászik a romok közül, odatotyog az első járókelőhöz, aki sikoltozni kezd, és németnek nézi. Persze, hiszen a Hosenfeld kapitánytól kapott német tiszti kabát van rajta. Az oroszok lőni kezdenek rá, majd - rémült kiáltozását hallva - rájönnek, hogy lengyel. Egyikük megkérdezi tőle: De minek hord ilyen kabátot? Szpilman válasza: Mert fáztam. A túlélésért vívott harcban minden mellékkörülmény lényegtelenné vált: a kabát legyen meleg, a többi nem számít.

A film elején és végén ugyanazt a Chopin-noktürnt játssza Szpilman. Az első képkockákon szinte szó szerint berobban a háború a rádióstúdióba, majd a film végén ugyanott játszik a megmosakodott, megborotválkozott, elegáns úriemberi külsejét visszanyerő művész. Mintha a háború csak egy intermezzo lett volna. Ám a film végén a stúdió üvege mögül felbukkan egy régi barát, zenész kolléga, és boldogan mosolyog rá. Szpilman visszamosolyog játék közben. Aztán némán - nem abbahagyva a darabot - sírva fakad. Innen tudjuk meg, hogy - bár ő életben maradt - teljes családja odaveszett, a vagonban látta őket utoljára. Ezért aztán - minden erőszakolt allegóriától mentesen - a zongorista az európai kultúra szimbóluma is lesz: azé ez európai kultúráé, amely valahogyan, rejtélyes és szerencsés módon, mégis túlélte a második világháborút, de veszteségeit és borzalmait nem tudja feledni.

Horváth András