Oscar, a karriergyilkos

A 2002-es Oscar-díjkiosztó legemlékezetesebb pillanata kétségkívül Halle Berry nevéhez fűződik, amint zokogva mond köszönetet a legjobb főszereplőnő díjáért. A meglepetésen kívül fokozta a pillanat jelentőségét, hogy afro-amerikai színésznőként először nyerte el a kitüntetést. Ám ugorjunk két évet a jelenbe, amikor Halle idióta macskaálarcban és szado-mazo kosztümben csattintgat ostorával, majd az irtózatos bukta után nem győz Canossát járni, hogy kimagyarázza súlyos baklövését. A példa sajnos nem egyedi; sok-sok színész nem tud élni a lehetőséggel a legrangosabb filmes kitüntetést követően, és a megnövekedett gázsik bűvöletében ész nélkül vállalja be a legkülönfélébb retteneteket.

Elátkozottnak tartják Hollywoodban a legjobb női mellékszereplő Oscar-díját, mert a kitüntetett hölgyek karrierje rendre romba dőlt. Ki emlékszik például Mercedes Ruehlra (A halászkirály legendája) vagy éppen Mira Sorvinóra (Hatalmas Aphrodité)? Kim Basinger pályája sem kapta meg a várva várt új esélyt a Szigorúan bizalmas Oscar-díja után, és aggodalommal lehet tekinteni a három évvel ezelőtti nyertes Jennifer Connelly választásaira is.

Jennifer Connelly a Hulk című filmben

Persze pozitív példák is akadnak bőven. Marcia Gay Hardent szinte senki sem ismerte, amikor elnyerte a szobrot 2000-ben a Pollock-ért, azóta viszont egyre több fontos szerephez jutott, sőt idén is begyűjtött egy jelölést a Titokzatos folyó kapcsán. Az átok bármikor elérheti a legújabb nyerteseket is, de Renée Zellwegert (Hideghegy) zsinórban a harmadik jelölés után és a karrierje csúcsán lévő Catherine-Zeta Jonest (Chicago) talán kevéssé kell félteni.

A férfiak kategóriájában gyakoribb volt vén rókák (Gene Hackman, James Coburn vagy Tommy Lee Jones) kvázi életműdíjként való kitüntetése, de emlékezzünk az 1996-os nyertes Cuba Gooding Jr.-ra, aki a Jerry Maguire - A nagy hátraarc-ban lejátszotta Tom Cruise-t a színről, és "Virítsd a lóvét!" harsogása és véget nem érő köszönőbeszéde azóta is emlékezetes. Kár, hogy a következő nyolc évben semmi emlékezeteset nem sikerült letennie az asztalra.

Cuba Gooding Jr. a Jerry Maguire című filmben

1997-ben Helen Hunt (Lesz ez még így se) a női főszereplők kategóriájában négy kiváló angol színésznő orra elől halászta el nagy megdöbbenésre az Oscart. Ezt követő filmjeiben előszeretettel alakította ugyanezt a karaktert, de kiderült, hogy Jack Nicholson nélkül nem is olyan ütős a dolog.

A jelenkori díjkiosztók egyik legemlékezetesebb jelenetét produkálta az olasz Chaplinnek kikiáltott Roberto Benigni, amint örömében végigtáncolt a széksorok tetején, majd pocsék angolsággal kinyilvánította, hogy az egész emberiséggel szeretkezne legszívesebben. Sokan gondolták, hogy ekkor ment el az esze. Merthogy a túlértékelt Az élet szép-et követően azzal a lehetetlen ötlettel állt elő, hogy ötvenévesen a hazudós kisfiú, Pinokkió bőrébe bújik, amire állítólag maga Fellini bátorította még a kilencvenes évek elején. Az eredmény totális kudarc volt még szülőhazájában is.

Roberto Benigni Pinokkió-ja

Példaként lebeghet a friss és leendő Oscar-díjasok előtt Tom Hanks karrierje, aki az 1993-as Philadelphia előtt közepesen kedvelt komikus volt, majd következő évben a Forrest Gump-pal rögtön duplázott, és azóta gyakorlatilag minden filmje kassza- és díjkiosztósiker. Duplázhatott volna Russell Crowe is a Gladiátor után az Egy csodálatos elmé-vel, de inkább részegen terrorizálta a brit újságírókat, és összességében elkönyveltette magát címeres seggfejként, de filmjei így is rendre díjakért versengenek. Gyakori vendég a pódiumokon Kevin Spacey (Közönséges bűnözők, Amerikai szépség) vagy újabban Nicole Kidman (Az órák) is, ők élő bizonyítékai annak, hogy nem kell képregényhősbőrbe bújni és sztárgázsikat hajszolni ahhoz, hogy az elismerés tartós maradjon és ne kelljen az Oscart aprópénzre váltani.

Onozó Róbert