Ulrich Matthes pokoljárása

Ulrich Matthes az Ördög és az Angyal, a Tettes és az Áldozat, a Gonosz és a Jó megtestesítője. Először Joseph Goebbels szerepére kérték fel A bukás című német történelmi filmben, amely a náci birodalom utolsó napjait dolgozza fel. Majd a forgatás után két héttel belevágott egy másik produkcióba, melyben egy koncentrációs táborban szenvedett katolikus papot alakított Volker Schlöndorff rendezésében. Budapesti útján arról mesélt, hogyan küzdött meg a két végletes feladattal.

- Színészek gyakran mondják, hogy nem létezik Jó és Rossz, ha szerepről van szó, csak bonyolult jellemek, esendő emberek vannak. Önnek viszont két hét különbséggel kellett eljátszania egy olyan gonosz alakot, mint Joseph Goebbels A bukás című történelmi filmben, és egy olyan tiszta jellemet, mint Kremer atya A kilencedik nap című alkotásban. Hogyan tudta árnyalni ezt a két szélsőséget?

- Valóban, alapvetően minden szerepemet igyekszem megóvni az emberek elhamarkodott ítéleteitől. Szeretném, ha a közönség számára kiderülne, hogy mindenki összetett személyiség, tele ellentmondásokkal, jó és rossz tulajdonságokkal vegyesen. Ugyanakkor Goebbels esetében ez a szándékom komoly akadályokba ütközött. Goebbels ugyanis túlságosan félelmetes és kegyetlen. Nemcsak mint politikus, hanem mint ember. Ez akkor vált számomra világossá, amikor elolvastam a több mint 2000 oldalas naplóját. Öt vastag kötet, amit a korai '20-as évektől egészen a halála előtti napokig vezetett. Érdekes módon alig fedezhető fel benne személyesség vagy érzelem. Az első éveket leszámítva a náci birodalom felépülését és működését rögzítette meglehetősen stilizált nyelven, tehát politikailag talán érdekes lehet. Azt a rejtélyt azonban nem fedte fel a számomra, hogy egy ember hogyan képes mindarra, amit ő tett. Végig úgy tűnik, hogy tökéletesen hiányzott belőle az együttérzés. Ezért miután átverekedtem magam ezen a 2500 oldalon, ugyanott tartottam, mint előtte: semmivel sem került közelebb hozzám a figura. Egy egész kicsit tudtam csak közelebbről tekinteni rá, mint azelőtt. Ebben is csupán az a néhány mondat segített, amit egy gyerekkori élményéről ír: egy lábsérülés következtében ugyanis sánta lett, és kirekesztettnek érezte magát. Ez az egyetlen motívum, ami sajnálatot ébresztett bennem, és valamelyest emberivé tudta tenni a szememben. A felnőtt Goebbels azonban idegen maradt. Ennek következtében nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nehéz volt őt megformálnom. A filmben csupán egy-két pillanatra tudtam valami érzelmet ábrázolni.

Henri Kremer szerepe természetesen egész más lapra tartozik. Egyértelmű, hogy az áldozat szerepe sokkal közelebb áll hozzám, mint a bűnösé. Az áldozatot az ember kapásból szereti, legszívesebben magához ölelné és vigasztalná. Ráadásul évek óta foglalkozom a nemzetiszocialisták történetével, szinte mániákusan érdekel ez a téma, különösen a holokauszt. Rengeteget olvastam erről, többször jártam koncentrációs táborokban, és rettenetesen megérintett. Mindennek ellenére eszméletlenül nehéz volt beleélnem magam egy olyan ember életébe, aki a lágerben szenvedett. Szinte felfoghatatlan, hogyan lehetett ott élni, egyik napról a másikra kiszabadulni, pár napra visszatérni a szabad életbe, aztán egy olyan nehéz döntés elé kerülni, amilyennel Kremer atyának kellett szembesülnie. Ezt 2003-ban - amikor A kilencedik nap-ot forgattuk - szinte lehetetlennek tűnt rekonstruálni, tekintve, hogy én a forgatást követően egy szállodai szobában tértem nyugovóra. Kemény volt, de nagyon gazdag élmény. Két ilyen fantasztikus és végletes szerep ritkán adatik meg egy színész életében.

- A vásznon úgy tűnt, fizikailag is nagyon megterhelő volt mindkét szerep.

- Így van. Mindkettőre tudatosan fogytam. Legalább 7-8 kilót leadtam, pedig egyébként sem vagyok egy izompacsirta. De nagyon fontosnak tartottam, hogy ezúttal olyan sovány legyek, amennyire csak lehetséges.

A kilencedik nap - Nézzen még több képet a filmből!

- Goebbels is ennyire sovány volt?

- Igen, különösen az utolsó hónapokban, amit egy bunkerban töltött, és teljesen kikészült közben. Úgy éreztem, ezt az állapotot és Kremer atya figuráját is akkor értem meg a legjobban, ha fizikailag eljutok az ő szintjükre. Egész biztos vagyok benne, hogy ahhoz a lelkiállapothoz, amit egy koncentrációs táborban szenvedett ember átélt, szorosan hozzátartozik a teljes fizikai kimerültség. Ehhez az alakításhoz nem elég a színészi fantázia, muszáj átérezni, milyen az éhezés, hogy hiteles legyen az ember. De még egyszer mondom: ez a téma engem privát emberként is régóta foglalkoztat. Egyrészt, mert németnek születtem, másrészt, mert érdekel a politika. Számomra magától értetődő, hogy egy német ember utánajárjon annak, mi történt is valójában. Nekem ez nemcsak kötelességem, de a megszállottságom is. Hogyan jutottunk idáig?

A bukás - Nézzen még több képet a filmből!

- És megértett belőle valamit az évek során?

- Az ember mindig egy kicsit többet ért belőle. Olyan ez, mint egy puzzle: újabb és újabb darabkák kerülnek a helyükre. Valószínűleg teljes egészében sosem áll össze a kép, mert Auschwitz mindig rejtély marad. Sosem foghatjuk fel, hogyan történhetett meg. Olvashatjuk a történészek elemzéseit, költeményeket, nézhetjük a képzőművészeti alkotásokat, de azt senki meg nem magyarázza, hogy a kegyetlenségnek ez az ipari mérete és jellege hogyan jött létre. Az ember mindig kegyetlen volt, és valószínűleg az is marad, de ez a tökélyre fejlesztett kegyetlenség egyedülálló a történelemben. Ez az, amit nehéz felfogni. Én egyszerűen ideges leszek, ha fiataloktól azt hallom, hogy "Már megint a nácikorszakkal jönnek nekünk! Mindent tudunk már róla!" Nem igaz, nem tudunk semmit. Rengeteg fáradság, türelem és alázat vezet oda, hogy valamit is megértsünk belőle.

- Volker Schlöndorff hozzáadott valamit ehhez a puzzle-hoz, ami a képet kiadja?

- Egy ilyen film minősége rendkívül nagymértékben függ attól, milyen viszony alakul ki a rendező és a színész között és hogy milyen atmoszféra uralja a forgatást. A legfontosabb, hogy teljes odafigyelés és mérhetetlen érzékenység övezze a megvalósítást. Nagyon fontos, hogy a rendező érezze, mikor kell hallgatnia, a csendre vigyáznia, csak szemlélődnie, várnia; és mikor kell egy hosszabb beszédet intéznie a színészhez, mikor kell elmélyült beszélgetésbe bocsátkoznia vele. Hogy mikor melyik a helyes magatartás, azt egyetlen recept sem mondja meg. Volker Schlöndorffnak persze nem is volt szüksége receptre, az első naptól fogva úgy éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Szavak nélkül is értettük egymást, csak egymásra kellett néznünk, és pontosan tudtuk, merre kell haladnia a jelenetnek. Nagyon bizalmas és boldogító állapot volt. Még soha, egyetlen rendezővel sem volt ilyen jó viszonyom.

A kilencedik nap - Nézzen még több képet a filmből!

- Most dolgoztak együtt először?

- Igen, bár régóta terveztük az együttműködést. Korábban én voltam az akadálya, illetve a színházi elfoglaltságaim, aztán az élet választott el minket. De mindig beszéltünk, ő eljött megnézni a színházban, én pedig figyeltem a filmjeit.

- Volker Schlöndorff azt mondta, reméli, hogy tényleg ez volt az utolsó munkája a II. világháborúról. Ön is szeretné lezárni ezt a korszakot?

- Volker kicsivel idősebb nálam, talán ezért mondja. Én nem szeretném befejezni ezt a témát. A két film után talán egy időre elég volt, de azóta pihentem. Amint véget értek A kilencedik nap felvételei, felültem egy repülőgépre, és elutaztam egy kis szigetre Afrika mellett. Egy hétig csak a tengerparton feküdtem. Meleg volt, pálmafák vettek körül, a tengerben fürödtem, és salátát ettem. Egész nap csak ettem - minden nap egy kicsivel többet -, úsztam, napoztam, és olyan könyveket olvastam, amelyeknek semmi közük a nemzetiszocializmushoz. Alig-alig beszéltem. Magányra volt szükségem és arra, hogy szépség vegyen körül, semmi borzalom. Kék ég, a nap, étel és könyv - csak erre vágytam. És egy hét alatt össze is szedtem magam. Most pedig úgy gondolom, a témát bármikor újra előveszem, ha olyan színdarabot vagy forgatókönyvet olvasok, ami felkelti az érdeklődésemet. Ez csakis a szereptől és a produkciótól függ.

Gyárfás Dóra