Mese, amely rosszul végződik

Két beteg ember egymást kiegészítő őrületének találkozásáról szól Szász János új filmje, az Ópium. A rendező egészen Skandináviáig ment főszereplőkért, de megérte: a lenyűgöző rémmesét két remek alakítás kelti életre.

Az Ópium Csáth Géza naplója és az Egy elmebeteg nő naplója című kötetben megjelent egyik pszichiátriai esettanulmánya alapján készült, de - ahogy a rendező is emlékeztette a közönséget a szemlés vetítés után - nem életrajzi film Csáthról. Mégis nehéz elvonatkoztatni az orvos-író életének eseményeitől, amikor a filmet nézi az ember: az Ópium 1913-ban játszódik, három évvel azután, hogy Csáth elkezdett morfiumot használni, hat évvel azelőtt, hogy megszökött a kórházból, ahol függőségét kezelték, és felesége megölése után öngyilkosságot követett el.

A film két ember őrületének sorsdöntő találkozásáról szól. Brenner doktor (Ulrich Thomsen) új orvos az elmegyógyintézetben, ahol a paranoiás téveszmékkel küzdő Gizellát (Kirsti Stubo) is kezelik. Hamarosan Brenner gondjaira bízzák a nőt, aki téveszmerendszerét és hallucinációit szinte folyamatosan, megállíthatatlanul feljegyzi sebesen gyarapodó naplójába, amelynek kötetei lassan elborítják a szobáját. Az orvos éppen írói válságban van, egyre keservesebben küszködik, hogy papírra vessen valamit, ezért is kelt benne különös érdeklődést a nő, aki viszont kényszeresen ontja magából a történeteket.

Brenner és Gizella sok szempontból egymás ellentétei, nő és férfi, beteg és orvos, szűz és szexmániás, az egyik téveszméiben isteni hatalmat tulajdonít a napnak, a másik morfium-másnaposságában menekül a fény elől, és főleg: az egyik attól szenved, hogy folyton írnia kell, a másik attól, hogy egy sort sem tud kipréselni magából. Hasonlítanak viszont abban, hogy állapotukat alig-alig tudják elviselni, mindketten a még emberinek nevezett lét határához közelednek, Brenner személyisége a kábítószer hatására lassan szétbomlik, Gizella saját tévképzetei súlya alatt roppan össze.

Kicsit talán túl hosszúra nyúlik a film első szakasza, amelyben külön-külön, saját narrációjuktól kísérve látjuk az orvost és a nőbeteget, de amikor Thomsen és Stubo figurája végre egymásra talál a vásznon, azonnal megértjük, miért ők kellettek erre a két szerepre. A szinkron sajnálatos szükségszerűség, és a Stubót megszólaltató Für Anikó hangja talán egy picit túl mély és túl karakteres, de még ez sem rontja el az összhatást. Thomsen - akiről a Születésnap-ból és Az örökség-ből is tudjuk, hogy remek színész - különösen érzékenyen játszik, a hisztériás rohamoktól kínzott nő ellenpontjaként csak egy-egy tökéletesen elhelyezett arcrándításával, negyedmosolyával kommunikálja gondolatait és érzéseit.

A két szenvedő a kórház szigorúan behatárolt terében talál egymásra, világos, hogy különleges viszonyuk csak itt, ezek közt a törvények közt bontakozhat ki, a falakon túli világban nem működhet a kettősük - amikor a doktor sétakocsizni viszi Gizellát, a nő hisztérikus állapotba kerül, és könyörögni kezd, hogy az orvos vágja ki az agyát. Szász János és alkotótársai gyönyörűséges-iszonyatos kórházat álmodtak a pár játszóteréül, perverz szexuális segédeszközökhöz, kínzóalkalmatosságokhoz, furcsa robotokhoz hasonló szerkezetekkel töltötték meg a betegek és orvosok életterét. Miközben borzadva nézzük, ahogy a pácienseket (a filmben szereplő statiszták ténylegesen elmegyógyintézeti ápoltak) alávetik a megalázó, fájdalmas kezeléseknek, nem tudjuk nem csodálni ezeknek a tárgyaknak az önmagukban való szépségét. Mintha egy csodálatos rémálomban lennénk, a dolgok egyszerre félelmetesek és lenyűgözők, és csakis itt, ezen a helyen igazak.

Brenner és Gizella tud adni egymásnak valamit - a férfi megszabadíthatja a nőt az íráskényszertől, a nő megszabadíthatja a férfit az írásképtelenségtől -, de őrületeikből kölcsönösen kirángatni, megváltani egymást nem képesek. Ahogy a záró képsorokon az üres tekintetű nőtől és az üres tekintetű férfitól búcsúzunk, talán a távozó orvos tűnik erősnek és kegyetlennek, a beteg kiszolgáltatottnak és esetlennek. De tudjuk, valójában már a férfi is az út végén jár.

Bujdosó Bori