Berlinale: Nőből van az optimizmus

Mike Leigh nagy meglepetésre egy könnyed komédiával érkezett a Berlinaléra, Happy-Go-Lucky című friss filmjében nyoma sincs annak a tüdőbe térdelő nyomasztásnak, ami az angol mester legtöbb munkájára jellemző. Igaz - ahogy ezt ő maga is hangsúlyozta a vetítést követő sajtótájékoztatón -, korábbi filmjeiben is volt sok fanyar humor (gondoljunk csak a Mezítelenül főhősének néhol szánalmasba hajló teóriáira az élettel kapcsolatban), de ez a mostani film tényleg színtiszta vígjáték. Aki ismeri Leigh munkamódszerét, tudja, hogy a rendező és színészei minden forgatás előtt többhónapos improvizációs folyamat során dolgozzák ki a figurákat és a kezdetben teljesen képlékeny forgatókönyvet. Ebben az esetben a film magja maga Sally Hawkins, a hiperoptimista energiabomba főhősnőt, Poppyt alakító színésznő volt: Leigh annyit tudott, hogy két korábbi együttműködésük (Minden vagy semmi, Vera Drake) után egy olyan filmet akar csinálni, amiben Hawkins főszerepet játszik, és olyan figurát, amihez saját pozitív energiáit használja fel.Sally Hawkins a Happy-Go-Lucky című filmbenAz ötletcsírából egy szinte minden drámai konfliktust mellőző, lazán csapongó és főleg végtelenül kedves film lett, az a fajta, ami után legalább néhány órán át vigyorogva jár-kel az ember a világban. Poppy egyedülálló, harmincéves általános iskolai tanítónő, aki egy barátnőjével lakik együtt, és minden új napra úgy csodálkozik rá, mintha az élet meglepetésajándéka lenne. Mi pedig azon lepődünk meg, hogy ez a Mike Leigh-től amúgy is szokatlanul kiegyensúlyozott figura nem kap a film során sorscsapásokat a nyakába, semmiféle tragédia nem üt be, épp ellenkezőleg: a végén minden még nagyobb rendben van, mint amikor két órával korábban elindultunk (nem mellesleg: ez az első film eddig a hivatalos programban, ami egy perccel sem tűnik hosszabbnak annál, amilyennek lennie kéne). Leigh évtizedek óta gyakorolt módszere ugyanolyan olajozott szerkezetként működik ebben a levegős közegben, ahogy fojtogató drámáinál, szájtátva bámuljuk a fantasztikus alakításokat. Hawkins mellett a számos pszichés nyűgöt cipelő autóvezetés-oktatót játszó Eddie Marsan remekel, akit a Vera Drake mellett különböző hollywoodi filmek (pl. Miami Vice, 21 gramm) epizódszerepeiből ismerhetünk.Mike Leigh és Sally Hawkins a Happy-Go-Lucky sajtótájékoztatója előttLeigh nyilvánvalóan lényegesen árnyaltabban gondolkodik a világról annál, hogysem képes lenne egy olyan szimpla kis komédiát csinálni, ami nem mond semmiről semmit, és a Happy-Go-Lucky is sokkal több ennél. A film tele van olyan szépséges apróságokkal, amik a rendező kedvenc, rendszerint sokkal komorabb hangnemben előadott témáit pedzegetik: a családi konfliktusok a Poppy és sokkal konvencionálisabb életet választó húga közti súrlódásokban bukkannak fel, az egyén szabadságának és a modern társadalom törvényeinek kibékíthetetlen ellentmondásai pedig magában Poppy figurájában kerülnek terítékre. Poppyról nagyon hosszan lehetne írni, annyi finom rétege-rezdülése van, de itt csak azt az egy dolgot említem még meg, ami engem legjobban meglepett, mégpedig, hogy Leigh főhősén keresztül milyen érzékenyen és pontosan ábrázolja a harminc körüli egyedülálló nők párkeresési-kapcsolatteremtési gondjait. Igazi mesterhez méltóan még drámai jelenetekre vagy hosszú lelkizős dialógusra sincs szüksége ehhez, azzal, hogy Poppy kuncogva felteszi a költői kérdést barátnőjének, hogy "hova lettek a férfiak?", nagyjából mindent elmond.