Gángó Gábor

VIII. Legégetőbb kérdésünk: az elismerés dilemmája

Embertársaink másfajta azonosságát, másfajta etnikai-nemzeti hovatartozását elismerni vagy nem elismerni: nemcsak a jog, hanem az emberi méltóság alapvető kérdése is. E kérdésben tisztábban látunk, ha megfelelő különbséget teszünk a privát, a társadalmi és a publikus szférák között. Mindennapi életünk e területeire az együttélés más és más szabályai vonatkoznak. Mindazonáltal a többségi társadalomnak a demokratikus berendezkedés keretei között nemcsak tolerálnia kell a kisebbségek igényeit, hanem a pozitív diszkrimináció eszközeivel elő is kell mozdítania igényeik teljesülését.

Már volt szó arról, hogy valamely nemzet tagjaként értelmezett azonosságunk mindenekelőtt önnön belső meggyőződésünk, intuitív tudásunk függvénye. Nagyon lényeges azonban az is, hogy vajon mások elfogadnak-e bennünket mint az általunk választott közösség tagját! Az elfogadás megtagadása, az elutasító attitűd az elnyomás egy fajtája a többségben vagy erőfölényben levő rivális közösség tagjai részéről. Az elfogadás hiánya kisebbségi érzéshez, önleértékeléshez vezet. Ezért az elismerés nem jómodor vagy udvariasság kérdése, hanem az emberi méltóság tiszteletben tartása.

Az elismerés központi problematikáját Magyarországon először alighanem Bibó István ismerte fel. Éleselméjű és egyedi felismerése, hogy a "nemzethalál" reális veszélyét nem a fogyás, beolvadás, hanem az elismerés hiánya jelenti: "itt nem kell kiirtani vagy kitelepíteni egy nemzetet, itt esetleg ahhoz, hogy veszélyben érezze magát, elég nagy erővel és nagy erőszakkal kétségbe vonni, hogy létezik." (Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága)

Az elismerés politikai gyakorlattá és intézménnyé emelése vezet el a plurális vagy multikulturális társadalomhoz. A kisebbség elfogadásának politikája az önkormányzat biztosításától kezdve a politikai jogokon keresztül egészen a különleges képviseleti igények kielégítéséig terjed.

E politikai és társadalmi probléma kezelése során ajánlatos világos különbséget kell tenni a privát, a társadalmi és a politikai (publikus) szféra szabályai között.

A magánszféra ellenőrzéséhez, az egyéni választások kontrolljához elvben sem a társadalomnak, sem a politikának nincsen joga a demokrácia keretein belül. Saját házunkban, lakásunkban olyan ízlésvilágot alakítunk ki, olyan vallásos vagy kulturális szimbólumokat akasztunk a falakra, amilyent csak jólesik! S egyéni ízlésvilágunk rejtve marad az indiszkrét tekintetek előtt.

A politikai szféra a nyilvánosság tere, ahol a különbségek a jogegyenlőség formális elve alapján megjelennek és egymás mellett léteznek. Mivel kulturális vagy vallási javaink közösségi értékek is egyben, ezért nyilvános diszkussziójuk magától értetődő. Vegyünk egy példát! Képzeljünk el egy országot, amelyben a lakosság egyharmada a rock'n'roll, egyharmada a heavy metal és maradéka a raggie fanatikus és eltántoríthatatlan híve. Ennek az országnak a parlamentjében, a demokrácia szabályainak megfelelően, békésen meg kell férnie a pálmafás nyakkendőnek, a bőrszerelésnek és a rasztafrizurának.

A legtöbb bonyodalomra a társadalmi szféra ad okot, amelynek egyszerre jellemzője a nyilvánosság és a személyes preferenciák szabad egyenlőtlensége. Az előbbi példánál maradva: elképzelt országunk polgárai esti szabad idejükben magától értetődően szegregálódhatnak egymástól olyan klubokban vagy más rendezvényeken, ahol ízlésüknek és életformájuknak szabadon hódolhatnak. Az élet azonban nem ennyire egyszerű: Mi történjék akkor, ha két fiatal, akik külön közösséghez tartoznak, együtt akarnak elmenni szórakozni? Szétültessem-e, avagy sem azt a két kisdiákot, akik eltérő közösséghez tartozó szüleik minden viselkedésmintáját és előítéletét magukkal hozzák az iskolába?

A társadalmi szférában efféle konfliktusok óhatatlanul előadódnak, és "kezelés" nélkül általában el is mérgesednek. A róluk folytatott társadalmi diszkusszió és valamely működőképes gyakorlat kialakítása ezért az egészséges nemzettudat egyik előfeltétele.