Gángó Gábor

VII. A nacionalizmus természetrajzának magyar kutatói: Eötvös József, Jászi Oszkár, Bibó István

A magyar tudományosság jelentős eredményekkel járult hozzá a nacionalizmus kutatásához a 19-20. században. Eötvös József nyugat-európai kortársainál, J. S. Millnél és Lord Actonnál egy évtizeddel korábban ismerte fel a modern kor nacionalizmusainak jellemzőit. Jászi Oszkár a Monarchia végnapjai idején a társadalomtudományok akkoriban legkorszerűbb módszereit vonta be a nemzetiségi kérdés vizsgálatába. Nagyszabású föderációs terve egy közép-európai államközösség megteremtését célozta meg. Bibó István egyike volt azoknak, akik 1945 után választ kerestek a magyar nemzetfejlődés miértjeire, és hangsúlyosan vetették fel a kollektív önvizsgálat és felelősség kérdését. Mi időszerű még ma is tanításaikból, és melyek a nemzetről szóló gondolkodás lehetséges korszerű irányai?

A nemzet életéről és jövőjéről való gondolkodást a magyar történelem új- és legújabb kori krízisei nagymértékben elősegítették. Igaz, a veszélytudat egyben sajátos irányt is adott a töprengéseknek. 1849, a forradalom és szabadságharc bukása után az osztrák összbirodalmi gondolat és az esetleges föderalizmus esélyei kerültek előtérbe. 1867 után a dualista rendszer kompromisszumainak bírálata volt napirenden. A trianoni békeszerződés, 1920 után a nemzetkarakterológia problémái és a magyar kultúrfölény lehetőségei kötötték le az értelmiségiek figyelmét. 1945 után, amíg lehetett, a háborús bűnök és felelősség ügyében indultak meg a viták. A magyar nemzettudat visszásságait illető intő szózatok a gulyáskommunizmus idején sem hiányoztak.

Még a 18-19. század fordulóján is sokat vitáztak arról a magyarok, hogy vajon a hadi dolgokban való jeleskedés avagy a szellem kiművelése illik-e inkább a nemzethez. Valóban, "kard és penna" közül történelmünk során nagy hazafiaink általában csak akkor nyúltak az utóbbihoz is, ha válságos helyzetekben újra át kellett gondolni vagy fogalmazni a legfőbb közösségi célokat és értékeket. Werbőczy István Hármaskönyve a Dózsa-parasztháború, Zrínyi Miklós munkái a török fenyegetés, Kisfaludy Sándor Hazafiúi szózata a Napóleon-pánik légkörében íródott.

A krízisközpontú gondolkodás, úgy tűnik, a magyar nemzetteória meghatározó sajátossága. Ennek fő következménye, hogy a nemzet sorskérdéseire legmagasabb szinten reflektáló politikai gondolkodás elsősorban nem a maga folyamatos és tudatos hagyományára van tekintettel, nem azt tekinti fő mércéjének, hanem elsődlegesen a válságtudat mozgatja. Ezért talán három legnagyobb politikai gondolkodónk, Eötvös József, Jászi Oszkár és Bibó István nemzetfelfogásában is kevéssé találjuk meg az elődökkel való párbeszéd jeleit. Mindhármuk írásai a maguk időszakának - az 1849-es bukott forradalomnak és vesztes szabadságharcnak, a Monarchia felbomlásának és a vesztes II. világháborúnak - a problematikájába ágyazódnak be elsősorban. Ez a szemlélet eredményezi végső soron, hogy az egyetlen szellemi kapcsolatfelvétel - Jászi Oszkár Eötvös-recepciója - minden dicséret és elismerés mellett is több ponton félreértésbe torkollik.

Eötvös József egyik legnagyobb érdeme: prioritása a nacionalizmus teoretikusai között Európában. A nacionalizmus tudvalevőleg korhoz kötött jelenség: mivel empirikusan vizsgáljuk, egy későbbi elemzés előnyben van a korábbival szemben, mert több tapasztalatra támaszkodhat. Növeli Eötvös felismeréseinek jelentőségét, hogy 1850-ben talán legkorábban tette közzé elméletét, amely a nacionalizmus kialakulására keres magyarázatot.