Gángó Gábor

IX. Az ipari forradalom kora elmúlt, a nacionalizmus fennmaradt

Korunk fejleményei cáfolják azt a vélekedést, hogy a nacionalizmus csupán átmeneti korjelenség lett volna. A Harmadik Világban, de Nyugat-Európában is, az etnopolitika újjáéledésével, a nacionalizmus új formáival kell szembesülnünk. E formák az új polgárháborúktól a kettős identitásig, az államhoz és az etnikai közösséghez való lojalitás szétválasztásáig terjednek.

A második világháború után beköszöntő békeévek és az általános gazdasági prosperitás a várakozásokkal ellentétben nem a nemzeti különbségek és ellenségeskedések megszűnését és elnyugvását, hanem ellenkezőleg, az etnikai indíttatású nacionalizmusok újabb feléledését hozták magukkal. Az emberiségnek rá kellett döbbennie arra, hogy az egyes közösségeket elválasztó különbségek széthúzó ereje gyakran erősebb a civilizáció összekötő szálainál. A nemzeti önrendelkezés elve, amely oly felemás módon zárta le az I. világháborút, 1945 után újabb mozgalmak ösztönzőjévé vált.

Mindezek miatt a nacionalizmus-kutatásban korábban egyeduralkodó "modernista" álláspontot felül kellett vizsgálni. Nem lehetett ugyanis a segítségével számot adni számos kérdésről. Miért nem simította el az etnikai antagonizmusokat a modernizáció a Harmadik Világban? Miféle irracionális összetevők állnak a nacionalizmusok hátterében? Miért élték túl bizonyos etnikai és vallási közösségformák a modernitás korának egységesítő tendenciáit? Úgy tűnik, hogy számos modernitás előtti, ún. premodern kulturális és etnikai kötelék ismét megerősödött, még a fejlett nyugati társadalmakban is.

A példák sora közismert: az amerikai életforma kultusza jellegzetesen fehér kultúrának őrizte meg az Egyesült Államokat; Kanada Quebec tartományában a francia népesség nem szűnik meg harcolni nemzeti jogaiért a jóléti demokrácia keretei között sem.

Nyugat-Európa társadalmainak is szembe kellett nézniük azzal, hogy a francia, brit, spanyol stb. államhoz való ragaszkodás és lojalitás nem feltétlenül jelenti a többségi vagy domináns nemzettel való azonosulást is egyben. A breton, a skót, a walesi, a baszk, a katalán nemzeti mozgalmak újjáéledése a második világháború után jól jellemzi e folyamatokat. E mozgalmak stabil, jóléti államokban mennek végbe, az etatista nemzetállam ellen fellépve követelnek nagyobb kulturális és közigazgatási mozgásteret.

A jelenkor nacionalizmusai azonban sokban más körülmények között jelentkeznek. Olyan országokban lépnek fel, ahol a jogállam rendezett, és ahol az állam része egy olyan globális rendszernek, amely maga is nemzetállamokból áll. Ezért e mozgalmakra sokkal inkább a szecesszionalizmus a jellemző. Amíg a szeparatista törekvések célja az anyaállamtól való elszakadás, addig a szecesszionalizmus elvben ugyanezt akarja, de nem minden áron. A szecesszionalizmust bátorítja, hogy a belügyekbe való idegen beavatkozás kockázata általában kisebb lett.

A modern nemzet eszméje, kétszáz év múltán, elevenebb mint valaha. A világszerte jelentkező, szerteágazó problémák tanulságait a nacionalizmus-kutatás képes néhány fő tendencia alapján, egységes tudományos szemlélet alá rendelni. Kérdéseinkkel és kétségeinkkel nem vagyunk egyedül: előszereteteinkben, előítéleteinkben, vágyképeinkben és sérelmeinkben a világ számos más közössége osztozik.

A magyar nemzettudat mai állására vonatkozóan, vizsgálódásaink végeztével megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzeti azonosság bizonyos alapvető kérdésekben szilárdnak és problémamentesnek mondható: ilyen a nyelv és a vallási viszonyok ügye például. A társadalmi kommunikáció civilizációnk alapértékeit illetően többé-kevésbé zavartalan. Ezek olyan pozitívumok, amelyekkel a Föld országainak többsége nem rendelkezik, ám számunkra olyan természetes közeget jelent, hogy szinte észre sem vesszük.

A legnagyobb gondok pillanatnyilag alighanem identitásunk úgynevezett narratív összetevőivel kapcsolatban merülnek fel. Azaz, magyarán mondva, jelenleg képtelenek vagyunk eldönteni, mire emlékezzünk, és mit felejtsünk el. Még nem tudtuk feldolgozni a 20. századot.