Gángó Gábor

Eötvös nemzetiségelmélete négy, egymással nem maradéktalanul összeegyeztethető tézis alakjában formalizálható.

1. Első alapvető meggyőződésének értelmében az egyes nemzetiségek érzései és törekvései általában véve kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, mivel mindegyikük kizárólagosságra és uralomra törekszik. [9] Ez vég nélküli harchoz vezet, ami az egész európai civilizációt komoly veszéllyel fenyegeti.

2. A második alaptétel értelmében (ezt a szabad kulturális fejlődés tézisének nevezhetjük) minden nemzetiség valamennyi tagjának joga van az akadálytalan kulturális kibontakozáshoz. E meggyőződés válik politikai akarattá az 1848. évi népoktatási törvénytervezet eredeti változatában éppúgy, mint az 1865-ös A nemzetiségi kérdés című értekezésben vagy az 1868-as népoktatási törvényben.

3. Harmadrészt, már az 1849-es év vitái során kiformálódott Eötvös azon meggyőződése, hogy a történetileg kialakult, többé-kevésbé célszerűen működő struktúrák mindig elsőbbséget kell hogy élvezzenek azokkal az igényekkel szemben, amelyek észposztulátumok életbe léptetésére törekednek. A történeti jog bázisa mindig szilárdabban áll a természetjogra alapozott érvelésnél. Ezt az elvet, amely leglátványosabb formájában az Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúsításáról írott röpirat Palacky-vitája alapján rekonstruálható, történeti-jogi tézisnek nevezhetjük.

4. Végezetül éppen a fent említett meggyőződések kialakulásával egyidejűleg válik Eötvös számára kényszerítő erejűvé a követelmény, miszerint a Habsburg birodalom egységét mindenáron meg kell őrizni. Az integritás-tézis Eötvös József megingathatatlan politikai meggyőződése maradt 1849-től haláláig.

Jászi Oszkár a nemzetiségi kérdésről írott nagy munkájában elsősorban a nemzetek állami aspirációit, valamint nemzetállam és modern parlamentarizmus belső összefüggését emeli ki. A nemzeti lét fontos kritériumainak tekinti az átfogó társadalmi kommunikációt. Módszertani érdemei a magyar nacionalizmus kutatásában elévülhetetlenek: először tett kísérletet a magyar nemzettudat történeti gyökereinek feltárására és a kérdés történeti-statisztikai eszközökkel való megvilágítására. [10]

Nemzetiség-felfogásának legproblematikusabb része, hogy osztotta a marxizmus nézeteit a társadalmi konfliktusok és a történeti folyamatok osztályszempontú szemléletéről, illetve Marxhoz hasonlóan kevéssé volt megértő a kis lélekszámú, politikailag erőtlenebb népek nemzeti érzelmei iránt. (Lásd a IV. részt) Erről az elméleti alapról bírálta és utasította el Eötvös nemzetiségelméletének azon részeit, amelyek ma a leginkább maradandónak és értékesnek tűnnek: nacionalizmus és modernitás összekapcsolását egyfelől, és a kis népek nemzeti érzéseinek hatalmi-politikai aspirációkba való beágyazottságát másfelől.

Bibó István fő hozzájárulása a nemzeti kérdés magyarországi irodalmához egészséges nemzettudat és demokratikus politikai rendszer, ahogy fogalmaz, "előnyös" összekapcsolásának követelése. Mivel legfontosabb írásait a tárgyban 1945 és 1948 között, a II. világháborút követő nagy politikai átalakulások idején tette közzé, gondolkodásmódjára messzemenően jellemző a geopolitikai szemlélet; túlságosan is a kiszolgáltatottság terminusaival szól a nemzeti sorskérdésekről, mintha a nemzet jövője csak a nagyhatalmak kezében volna.

Bibó nem kapcsolja össze nacionalizmus és modernitás problematikáját. Gondolatmenetének fő erénye, hogy a magyar fejlődést összeurópai keretek közé helyezve vizsgálja. Látószöge annyiban nem elég tágas, hogy a kelet-európai fejleményeket egy feltételezett "egységes" nyugati fejlődéssel szembesíti - mintha a franciáknál vagy másutt nem volnának meg az etnotörténelem elemei. Felismeri és kifejti, hogy Kelet-Európában átpolitizálódott a kultúra, és az értelmiség lett a kulturális nacionalizmus letéteményese. A kelet-európai kisállamok nyomorúságában kitűnő leírását adja az etnotörténelem megszületésének: "A »nemzeti« tudományok művelői kezdték kidolgozni »tudományos« alapon a nemzeti lét történelmi, vagy ha az nem volt, őstörténelmi jogosultságát, a területi viták »tudományos« alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást [...]".

Az Oszták-Magyar Monarchia intézményét és a kiegyezéssel létrejött dualizmus politikai struktúráját Bibó István hazugnak és életképtelennek tartotta. E szemléleti alapbeállítódása vezetett ahhoz, hogy a magyar nemzettudat kialakulása szempontjából értéktelennek tartotta azokat a kétségtelen civilizációs és kulturális vívmányokat, melyekkel a dualizmus kora gazdagította Magyarországot. Ezen túlmenően, eleve elutasította elődeinek azon koncepcióit, amelyeknek történeti szövegösszefüggése a Habsburgok államalakulatának fennállása volt.

Láttuk, hogy a kollektív történelmi tudat kialakításának leggyakoribb eszköze a hősi múlt emlékeinek, szimbólumainak ápolása. A közös traumák feldolgozásának is megvan azonban a maga kohéziós ereje. Bibó a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányban fejtegeti, hogy a bátorság, a gyávaság, az együttérzés stb. beállítódásai nem egyediek, hanem, mondhatnánk, a "társadalmi mező"-től függő minőségek. [11] De a veszteségek, vétségek, felelősség feloldása által formálódó nemzettudat sokkal ritkább. Miért? Mert a kollektív tudat megingatása fájdalmas folyamat.

Eötvös, Jászi, Bibó erőfeszítéseinek közös vonása, hogy feladatuknak érezték bizonyos kényelmes, ám félrevezető kollektív hitek megingatását koruk nemzetfelfogását illetően. Mindhármuknak megvoltak a maga műveltség- és előfeltevésbeli korlátai, amelyek felvetett kérdéseik konzekvens végiggondolását alighanem kedvezőbb történeti körülmények között is megakadályozták volna. A körülmények sem alakultak kedvezően: magányos teljesítményük nem volt hatással a nemzeti történetírás más-más alapozású, de végső soron egyaránt érdek- és szükségletorientált nemzetkoncepcióira 1867, 1920 és 1948 után.