Az Oxford Dictionary szerint 2013 szava a selfie, szelfi, ha-egy-fotós-sem-jár-erre-majd-megcsinálom-én lett. Még a Turkish Airlines is erre építette nagyszerű Messi-Kobe kampánya következő lépését. Ferenc pápa simán megengedte, hogy szelfizzenek vele fiatalok, szelfiztek Mandela temetésén az államfők, és szelfizett százmilliós nagyságrendben a világ minden zugában a világ minden tinije. Nos, szelfiből 35 milliót posztoltak a felhasználók az Instagramra 2013-ban. Ez annyi, mint Óceánia lakosainak száma.
Azért remek dolog a borítékolt jóslat, mert később bármely verzióból tudunk tanulni. Ha bevált, visszafejthetjük, milyen jelek utaltak a jövőre, ha meg nem, roppant szórakoztató olvasmány. Ez a cikk 21 közösségi médiajóslatot nevez meg az elmúlt évre. Hát nem mondhatnánk, hogy rettenetes piaci veszélyt jelentenének a kristálygömb-bizniszre, zömmel egyáltalán nem a vizionált irányba fordultak az események, de a Slideshare sorsára kitér, méghozzá a – sokat kell szkrollozni, elnézéseteket kérjük – hatos számú előrejelzésben, és nem is lő mellé. Joe Pullizzi tavaly január elsején úgy látta, a Slideshare lesz a leggyorsabban növekvő közösségi hálózat. Az oldal úgy működik, mint a szakosodott közösségi felületek javarésze: az ingyenes verzió kielégítően sokat tud, a pro verzió pedig mesterien testreszabható, kényelmes, szerteágazó. A Slideshare sokoldalú, word fájltól prezis önéletrajzig, ppt-vetítéstől videóig bármit megoszthatunk itt, és 2013-ban az történt vele, hogy megvásárolta a LinkedIn. A közösségi forgalom 30 százalékát a Slideshare bonyolította. Ezt a számot jóérzéssel kapcsoljuk össze az előrejelzéssel. Az infografikák négyszer annyira népszerűek az oldalon, mint a prezentációk, és huszonháromszor annyira, mint az egyéb dokumentumok.
Mivel itt minden tartalom összesen néhány másodpercig látható, a Snapchat alapmottója a most vagy soha megosztás. Egy ilyen rekord rövid poszt is simán képes arra, hogy komoly zavart keltsen az erőben, lásd a kádból állítólag mit sem sejtve kiszálló anyuka esetét. Na most a Snapchatért négymilliárd dollárt kínált a Google. Meg a Facebook is. És ő elhajtotta mindkettőt.
A LinkedIn a szcéna egyik legérdekesebb figurája. Funkcióiban teljes mértékben illeszkedik az írott és íratlan közösségi médiaszabályokhoz, de jellegében, hangulatában, stílusában folyton kilóg. Személyében szikár, hallgatag, szmokingos figura csönget be a trip-hop házibuliba, és valamitől mégsem bizarr az egész. Nos, nem néztünk utána, de tippünk, hogy abban is egyedüli és nagyon spéci a LinkedIn, hogy a felhasználói negyven százaléka a prémium, tehát fizetős verziót választja. Mert mindig akad, aki szórakozik, de olyan is, aki dolgozik!
Nem kertelek, számomra az év közösségi meglepetése volt a Vine. A nevével életemben először egy „Melyik az az öt közösségi oldal, ahová átszoktak az amerikai és ázsiai gimnazisták a Facebookról”-jellegű cikkben találkoztam. A Vine videógyártó oldal alapötlete pofonegyszerű: a népítéletet, miszerint az egykor indokolt hájp mára agyoncsépelt, ellaposodott, leült, az a közösségi felület tudja megúszni, amelyikben az interakció feltétele a kreativitás. Ugyanaz a bárki, aki a tévének hála tizenöt percig híres lehet, a Vine-on fél percre filmrendezővé válik. Viszont ezeket a fél perceket olyan sokszor ismétli meg, ahányszor akarja. Mindig fun. Az infografikából pedig azt tudjuk meg, egy Vine-on készült hivatalos videónak – márkák, cégek, nagy nevek – négyszer nagyobb esélye van a megtekintésre, mint a többinek.
Nem szeretnénk pavlovi alapon előhívni az ásítást. Viszont érdekesnek tartjuk, hogy a felhasználók 95 százaléka naponta fellép a Facebook profiljára, és az interneten töltött percei hetedét ennek a networknek szenteli. Hogy mennyi ebből a megszokás, mennyi a márkaérdeklődés, mennyi az olvasás és tájékozódás, mert az ismerőseink hírfolyama évekkel ezelőtt organikusan betöltődő sajtómustrává alakult, mennyi a baráti interakció, és mennyi a közlésvágy, az önálló infografikát érdemelne.
A Twitter hírfolyam, digitális megjelenése a tévéhíradó hajdani egyeduralmát idézi halványan, de a tengerentúli tinik borzalmasan szeretik. Semmi sem veszi fel vele a versenyt, ha sebesen szét kell kiabálni valamit, ugyanakkor webkettes lődörgésre nem alkalmas. Ezt tükrözik az adatai is: 231,7 millióan aktívak a Twitteren havonta, akik ezen idő alatt átlagosan kevesebb mint három órát töltenek az oldalon. És nem valószínű, hogy nagyon gyakori ez az arány: ugyanannyian posztolnak, mint ahányan csak olvasni lépnek fel.
A Google már nagyon régóta közműnek számít. Ahogy összeomlana a napunk áram és víz nélkül, egy googlementes munkanapon ki sem látnánk a küszködésből. A gmailt jobban szeretjük más levelezőprogramoknál, a doodle-k gyermeki örömmel töltenek el, az Adwords parádézik, az Analytics-ben hatalmas a potenciál, mulatunk a Google translate gyöngyszemein, gyönyörködünk a főhadiszállás képeiben, szívünk elszorul a valódi T-Rexükön, komolyan bólogatunk, amikor a nem hivatalos mottójukba botlunk, „Don’t be evil”, bizony ne, az innovatív hozzáállásuk pedig új sztenderdet állított a világban. De a közösségi működés nem akar menni nekik. Az Orkut nem tudta hozni az elvárásokat, a Wave egyáltalán nem vert hullámot, a kettő közti próbálkozás nem csak nekem, de senkinek nem jut eszébe a szobában – na de most. Most itt a Google Plus. 2011 nyarán mutatkozott be, akkor a netnikum egyik fele a Facebookot temette, a másik fele azt bizonygatta, semmiféle puccs nem várható. És bár két és fél éve létezik, a most szó értelme az, hogy a G+ egyre határozottabban üzleti platformként definiálja önmagát. Ez pedig működik. Ebben jó. Itt a macskás videók, gyermekeink rajzai, vagy a „Jó kis hely ez a világ, mondhatom”-jellegű hőbörgéseink szomorkásan visszhangtalanok maradnának, de a márkák szép lassan elmondhatják magukról, hogy mérhetően segíti az üzletet a G+ profiljuk. Nem lehet ebben lényegtelen, hogy naponta 25 ezer új felhasználót számlál.
Az nyolc új profil másodpercenként.
Már megint elvitte a show-t.