Az Ománi-öböl kijáratánál található Gwadar még a 20. század elején is ugyanolyan jelentéktelen, álmos halászfalu volt, mint az előző kétszáz évben, ami alatt az ománi szultán fennhatósága alatt áll. Ugyan 19. század végére a brit gyarmatbirodalom Indiával kapcsolatos közigazgatási teendői miatt szerepe némileg felértékelődött, de igazán jelentős településsé még akkor sem vált. Gwadar sorsában a II. világháborút követő időszak, a gyarmati rendszer felbomlása hozott változást, egész pontosan Pakisztán függetlenné válása 1947-ben. A fiatal ország 1954-ben az Egyesült Államok Geológiai Hivatalának közreműködésével felmérte, hogy Gwadar partjai kifejezetten alkalmasak mélytengeri kikötő létrehozására.
Hosszas tárgyalások után 1958-ban 5,5 milliárd rúpiáért megvásárolta Gwadart és a környező, mintegy 15 ezer km2-nyi területet a Maszkati és Ománi Szultánságtól. Az összeg ma nagyjából 2,5 milliárd dollárnak felel meg.
Pakisztán nem hibázott a területvásárlás szerződésének aláírásával: ma Gwadar az ország harmadik legnagyobb kikötővárosa, jelentős kereskedelmi csomópont, fontos, Kína segítségével megkezdett ipari fejlesztésekkel. Míg 1945-ben alig 6.000-en lakták, ma kb. 150 ezer ember otthona.
A történet érdekessége, hogy állítólag India is érdeklődött Gwadar megszerzéséért, ha másért nem, hát azért, hogy enklávét – az anyaország területétől elzárt, de jogilag ahhoz tartozó terület – létesítsen ott. Arról azonban, hogy valóban tárgyaltak Ománnal területvásárlás témájában, néhány korabeli újságcikken kívül semmi nem árulkodik. Alighanem a teljes igazság már sosem derül ki, de egy oknyomozás szerint India vélhetően eljutott az ajánlattételig, csak azt nem írásban, hanem szóban tették meg a szultanátusnak.
Lapozzon, egy 1963-as területvásárlással folytatjuk!