Gyurcsány: Nem vagyok kiválasztott

Azt ígéri, kezdődik az építkezés, de nem akar ötletelni a jövőről. Reméli, hogy a reformok önmagukért beszélnek majd, de a számonkérés nincs ínyére. Polgári átalakulásról beszél és patrióta gazdaságpolitikát céloz meg. És nem érzi magát különlegesnek, csak egy kicsit. Interjú Gyurcsány Ferenccel. 

A HVG múlt heti számában megkockáztatta önnel kapcsolatban azt a jelzőt, hogy messianisztikus hevülettel van megáldva (A pontos idézet: "Amennyire sokat hozott a konyhára Gyurcsány 2006-os választások előtti one man show-ja, olyannyira kezd terhessé válni immár a szocialisták számára is a magát messianisztikus küldetéstudattal megáldott, a cél érdekében a társadalmi támogatottsággal sem törődő politikus szerepébe pozícionáló Gyurcsány".). Ezzel egyetért?

A hevülettel igen, a szenvedéllyel igen, amit egyébként sokszor látnak másnak, mint ami. Idegességnek például. Szenvedélyesen hiszek abban, hogy meg kell újítani az országot. Viszont a messianisztikus jelzővel azért vitatkozom, mert az ilyen ember magát kiválasztottnak hiszi. Nem vagyok kiválasztott. Álmosan kelek, botorkálok a kávémért, épp olyan pasi vagyok, mint mindenki más. Megválasztott politikus vagyok, aki pontosan tudja, hogy demokratikus politikusként nincsen happy end. Demokratikus politikusként valaki jön, jobb nálad és legyőz. Ez a vége a történetnek és mihelyst legyőztek, már nem vagy túlságosan fontos figura. Ezzel együtt kell élni. Az menjen el demokratikus politikusnak, aki ezt érti. A hideg kiráz azoktól, akiknek a szemében a messianisztikus hitet látom. Dehogy vagyunk kiválasztottak, meg felkentek. A tökéletestől nagyon messze vagyunk, időnként csetlünk-botlunk, máskor állati jó dolgokat csinálunk. Próbálunk átalakítani rendszereket, keresünk hozzá szövetségeseket, kompromisszumokat kötünk, máskor meg küzdünk, aztán nap végén mindig megkérdezzük magunktól, hogy több jót tettünk vagy többet hibáztunk. Van ilyen is, meg olyan is. Szerintem ez egyszerű dolog.

Szeret súlyos jelzőket használni. Például a blogjában írt arról, hogy tisztítótűzre van szükség, még akkor is, ha éget. A parlamenti évadnyitójában a Szent István dilemmájához hasonlította a mostani helyzetet, aztán ott a drasztikus reform vagy bukás fordulat.

Szenvedélyes pasi vagyok, de másban is.

Különleges, vagy egy a sok közül?

Attól függ, miben?

Miben különleges, miben egy a sok közül?

Nézze, nem választ meg mindenkit magának elnökének a szocialista párt, nem tudja mindenki megszerezni a parlamenti többséget, hogy miniszterelnök legyen és tegye a dolgát. 2010-ig számolva majdnem hat évig lehetek miniszterelnök. Ez az esély, ez a távlat másnak nem adatott meg 1990 óta. Ebben az értelemben az ember nem 12 egy tucat. Ebben az egy értelemben. Minden másban szerintem demokratikus politikusként olyanok vagyunk, mint a bennünket körülvevő világ. Sem jobbak, sem rosszabbak. Kicsit gyarlók, jót akarunk, de időnként többet küzdünk önmagunkkal, mint a világgal. Újra mondom, nincs páratlan kiválóságtudatom, hogy itt állok a nemzet égig érő hegyén, mint egy világító lángoszlop és én mutatom az utat a hazának és az egyetemes magyarságnak mindenféle tekintetben. Ez bullshit, amit félrevezetett szavazók valakinek elhisznek. Még ha hazudik is. Kell elhivatottság és kell szenvedély. De odáig nem lehet elmenni, hogy kiemelem magam a normális emberi viszonyokból. Nagyon fontos erénye egy demokratának, hogy amikor győz, akkor tudja, hogy a politikailag aktívak többsége van csak mögötte és nem az egész ország. Ezt illik tudni, meg azt illik tudni, hogy amikor kikapott az ember, akkor egyetlen dolga van: gratulálni a győztesnek és tudomásul venni a vereséget. A baloldalban nagyon egészséges, demokratikus lelkületet látok, soha nem gondoltam, hogy úgy általában képviseljük a nemzetet. Van egy nagyon világos, alkotmány által körülírt felhatalmazásunk arra, hogy vezessük az országot. Szerintem ködös, messianisztikus jobboldali gondolkodók hiszik azt, hogy ők és a nemzet összeforrottak egy kibogozhatatlan és minden bizonnyal homogén egységbe. Amikor meg vereséget szenvednek, akkor nem ők szenvedtek vereséget, hanem a nemzet maga. Képtelenek elegánsan többségben lenni, aztán meg képtelenek elegánsan kisebbségben lenni. Pedig ez a normális. Az ember egyszer kormányoz, máskor meg ellenzékben van. Aztán jön a másik, de az is meg fog bukni. Ez mind arra indítja az embert, hogy változtasson. Rájöjjön, hogy hol rontotta el. Nagyszerű dolog politikusnak lenni, ha az ember nem hülyül bele. Az ország abszolút jó úton jár, csak bátortalan. Sokszor visszamenekülne a saját múltjába. Egy picikét a langyos csendesség világába. Nem azért mondom, hogy nem lehet oda visszamenekülni, mert nekem ez nem tetszik, hanem azért, mert az a világ megszűnt. Nem elég példálózni azzal, hogy hol vannak most a szlovákok hozzánk képest...

Hát előttünk, nem?

Növekedésben. Na de ennek mi volt az ára? Ennek az volt az ára, hogy brutálisan átalakították a szociális rendszert, a minimálbérrendszert. A magyarnak harmada a szlovák családi pótlék. A magyarnál 30 százalékkal kisebb nyugdíj. Muszáj látni ezeket az átváltásokat. Ha egyik oldalról a mainál lényegesen kiterjedtebb, univerzális szociális ellátást akarunk, másik oldalról pedig azt mondjuk, hogy fuldoklik a gazdaság a magas adóterhekben, az butaság. Tony Blairnek van egy hatalmas nagy érdeme. Azt merte mondani a brit Munkáspártnak, amely 1992-ben még az államosítás pártján volt, hogy drága barátaim, ébresztő. Baloldalinak lenni ebben a világban nem jelenthet általában tőkepiac- és versenyellenességet. Azt jelenti, hogy van egy globális kapitalizmus és a globális kapitalizmus keretei között hogyan lehet élhető, szolidáris, fair viszonyokat teremteni. A szociáldemokrácia sok értelemben baloldali polgári politikát csinál. Ez nagyon merész újítás, de hiszem, hogy a kettő összebékíthető. A kérdés, hogy alattvalóként akarunk viselkedni, vagy polgárként. Az államnak kell rólunk gondoskodnia vagy azt gondoljuk, hogy az államnak kell segíteni bennünket, hogy jobbak legyünk, de mi magunk akarunk küzdeni. Aki belehallgat a parlamenti vitákba, az nem tudja eldönteni, hogy 2006-ot írunk vagy 1988-at. A díszletek mások, az urak többségének jobban szabott a zakója, a hölgyeknek elegánsabb a kiskosztümje, a beszéd maibb, de egyébként miről szól a vita a parlamentben? Többet akarok kivenni a közösből. Többet és még ma, ha lehet. Velünk maradt egy jó nagy darab szocializmus. Legalábbis ösztöneinkben. Azt mondom, Magyarország, tessék fölébredni. Amikor ilyet mondunk, az olyan a magyar politika nagy része számára, minthogyha ufók lennénk. Ez baj, de még van időnk, hogy az ország polgárai elhiggyék: mi visszük őket a helyes irányba.