[Az "Eszmélet" vázlataiból]

 Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, - törődj belé, ma nem tudunk szeretni.Szemeidből a csillogás kihagy,megtanulnak a dolgokra meredni.Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi,áttetsző, síkos állkapcsát a fagymeghordozza az egeken. Feledninem tudsz annyit, hogy ember ne maradj. * * * A csillám szememből kihagy,szemem már tanul rámerednia dolgokra. - Gyermeki vagy - szól - én már nem tudok szeretni.Én azt látom, hogy emeletnyiáttetsző állkapocs, a fagy,siklik ott fönn... Annyit feledninem tudsz, hogy ember ne maradj. * * * Éj van s te szemed lesütöd.Eredj, keresd föl ifjúságod!Nyirkos cementfalak közöttképzelj el egy kis szabadságot.Indulok - hirtelen fölálloks a csillagok, a Göncölökúgy fénylenek fönn, mint a rácsoka hallgatag cella fölött. * * * Öregem, no, mi van veled?Élsz, ahogy élsz s ezt te ne tudnád?Vizes homokon kötelekkötnek-e ki? Te azt sem unnád.Bátorság! Lesz még olyan munkád,amelyben kedvedet leled, -most - bárha egek ura ront rád, -teremtsd elő a kenyered. Hisz itt a szenvedés belül -de ott kivül a magyarázat.S hogy' olvasod le emberül,hogyha tagjaid citeráznak?Ez a fegyenc-kor leigázhat,de szabad leszel, ha belülnem raksz magadnak olyan házat,melybe háziúr települ. Jöjj világra! Anyád apádte légy! Ne less tündéri nőres szakállas végzetre, ki rádvigyázzon, - ne légy bölcs, te dőre!Gondolj a ravasz csecsemőre, -sír-ri, hogy szánassa magát,de míg mosolyog az emlőre,növeszti körmét és fogát. 1933 << előző    következő >>