Alkalmi vers a szocializmus állásáról

Ignotusnak1 Fák közt,virág köztülök egy padon.Kotyogok, mint elhagyott csolnak,sok lágy levegő locsolgat -a szabadság nagy csendjét hallgatom.S valami furcsa módonnyitott szemmel érzem,hogy testként folytatódoma külső világban -nem a fűben, a fákban,hanem az egészben.2 Ahogy fölvetem boldog szememet,mind följebb oszlanak az egeks egyszerre elém suhannak ittgólyákként lengő szavaid,te hamvadthajú öreg.És mint a tájon - mosolygok rajtad.3 Nem érzem én, csak értem aggodalmad.S azért tolom el a csendet, hogy belásd,öreg vagy és nem az elmulástsiratod, mint helyedben én siratnám,hanem a munkát, a fölszabadulást,magát az emberi alkotást,a láthatatlant, mert rátipornak hitványés látható hatalmak.4 Ha beomlanak a bányátvázazó oszlopoka kincset azért a tárnákőrzik és az lobog.És mindig újra nyitnáka bányászok az aknát,amíg szivük dobog.5 A dolgos test s az alkotó szellem,mondd, hogy törhetne egymás ellen?Az elme, ha megért, megbékül,de nem nyughatik a szív nélkül.S az indulat muló görcsökbe vész,ha föl nem oldja eleve az ész. Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved ésazért a szerető tévedés.S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,hogy' köt hálót szellő faleveleken.6 Már karcsú idomairapongyolát ölt a lég.Az alkony a felhőn fésű...Ülünk együtt, mint kedves és fia... A fűben gyepként sarjad a sötét.A homály pamutlombjai ingnak. S mi várjuk, hogy mikor leszlátható reszketésűbennünk az első csillag. 1934. augusztus<< előző    következő >>