A fergeteg ormán

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélekMindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólokNéha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se járA fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a szavak portengerétől Csak a szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságotFöljebb tolom fejemről a fellegeket, de azért érzem a levegővelCirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullt levelek nyomdokai Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélekA madarak meghalnak fölötte, szivére hull kicsi, hideg testük. Nagyon szegény az emberHa egyedül van és kedvesét szeretné harapdálniDe úgy, hogy az őneki mégse fájjon. 1924. ősz<< előző    következő >>