Esti felhőkön

Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet ésgyémántlevegőt locsol izzadt arcainkranyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölöttezek ilyenkor egész elolvadnakha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válvanagy meleg szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánkcsontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillagkettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyekelbujtak tenyereinkbenmi az igazság kérdem a falaktólerre eltünnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttema szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunkaz áloé másodpercenként virágzik álmainkbanismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztetha takarónk lassacskán lecsúszik. 1924. ősz<< előző    következő >>