Magyar viszonylatban a független lemezkiadó címkéhez nem sok másodlagos tartalom járul, bár a független szóhoz azért tapad annyi többletjelentés, hogy érezzük: egy ilyen kiadóhoz szerződött együttes számára bizony hosszabb a világhírnévhez vezető út.
Az alternatív zenei forradalom hajnalán az angol nyelv indie-nek - amely az independent, azaz független szó rövidített, lazább formája - becézett minden olyan kiadót, mely nem a "Nagy Hat" érdekeltségébe tartozott. A zenei piac képzeletbeli tortájából a legnagyobb szeletet a Time Warner (ide tartozik még a Warner, a Sire, a Reprise, az Elektra, az Atlantic...), a Sony Music (Columbia, Epic, Chaos, stb.), a CEMA (Capitol, EMI, Chrysalis, SBK, Virgin és így tovább), a Matsushita (többek között az MCA, a Geffen/DGC, a Radioactive tulajdonosa), a Philips/PolyGram (Polydor, Mercury, Island, A&A, etc.) és a BMG (RCA, Arista) szakította ki. Indie-nek számított minden olyan cég, amely nem a fentiek érdekeltségébe tartozott.
A helyzet akkor változott meg, mikor a Rough Trade - és vele együtt sok kicsi kiadó is - csődöt jelentett, a Sony, a Virgin és más nagy vállalatok pedig elkezdték felvásárolni a független kiadókat. Az R.E.M.-hez, a Depeche Mode-hoz és a Nirvanához hasonló együttesek lemezek millióit adták el, ez csak felgyorsította az indie kiadók kiárusítását, sőt álcaként a nagy kiadók is alapítottak függetlennek tűnő cégeket. Ekkor kuszálódott össze teljesen a zeneipar, mára az indie szó tulajdonképp elvesztette eredeti jelentését, mindenesetre továbbra is a nagy kiadóktól független, önálló cégeket értjük rajta.