Lerobbant iparváros, végtelen munkásnegyedek, munkanélküliség, kilátástalanság - hosszú ideig nem lehetett Newcastle városáról úgy beszélni, hogy a fenti kifejezések ne hangzottak volna el. Sokan még most is ebben a hitben élnek, pedig ha ellátogatnának az észak-angol kikötővárosba, azt láthatnák, hogy egy látványos fejlődésnek indult, modern, és kimondottan gazdag település lett belőle.
Mindezek ellenére azonban Newcastle-ban sem folyik törökméz a csapból: az élet itt is szaporán osztja a pofonokat, és itt is könnyen megeshet az emberrel, hogy magányos, otthagyja a barátnője, esetleg fordítva, ezt viszont utólag megbánja, mint ahogyan az alkoholgőzös egyéjszakás kalandokat is. Hasonló jók történtek öt helyi fiatalemberrel is, akik végül megalakították a Maximo Park nevű zenekart, és szűk két évvel később már világszerte ismerik a nevüket, és persze a frontember-szövegíró Paul Smith keserédes nagyvárosi melankóliát tükröző, öniróniát sem nélkülöző történeteit is.
Így aztán a Maximo Park is egyike annak a számos új zenekarnak, amely a tíz évvel ezelőtti britpop-korszak pezsgését idézve mostanság megjelent Nagy-Britanniában. Sőt, nemcsak egy a sok közül, hanem az egyik legtöbbre hivatott, amelyik a jelenlegi posztpunk-revivaltól függetlenül is megállná a helyét. Mert való igaz, hogy a Maximo Parkot is érezhetően a hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek elejének stílusteremtő brit zenekarai befolyásolták a leginkább, így a Jam dühös és frusztrált nemzedéki rockzenéje, az XTC neurotikus lüktetése, vagy kicsit később a Smiths sérült és érzékeny lírája. Szintén egyértelmű párhuzam a Pulp volt frontembere, Jarvis Cocker és Smith között, utóbbi elég karakteres és karizmatikus egyéniség ahhoz, hogy ő legyen korunk intellektuális rocksztárja.
Az időzítés persze mindig fontos, kétségtelenül sokat segített a zenekar helyzetén, hogy a slágerlistákon mostanában gyakori vendégek az energikus gitárzenét játszó csapatok - a Franz Ferdinand, a Bloc Party vagy a Futureheads már kitaposta az utat.