Az RHCP történetének valódi folytatására a One Hot Minute után is néhány évet várni kellett. A '95-ös lemez után sokan leírták a zenekart, Fruscianéról pedig rémisztő felvételek láttak napvilágot, több fórumon már egyenesen a halálhírét költötték. De szerencsére sem az ő, sem a Chili pályafutása nem ért véget ilyen szomorúan; a démonaitól végre megszabadult gitáros '98-ben újra régi zenekarában találta magát, és egy évre rá, az immár sokadszorra újjászületett zenekar elkészített addigi pályafutásának legletisztultabb, legérettebb lemezét, amellyel egy vadonatúj generációt nyertek meg maguknak, azokat a fiatalokat, akik klasszikus lemezek idején még legfeljebb az általános iskola padjait ha koptatták.
A címadó dalon kívül számtalan sláger került erre a lemezre, és bár a vadulós funk-punknak sem fordítottak végleg hátat, az ismertebb dalok, mint az Otherside, a Road Trippin' vagy a Scar Tissue inkább a banda finomabb, spirituálisabb oldalát emelték ki. Ezeknek köszönhetően a Red Hot Chili Peppers azokat a fehér lemezvásárló tömegeket is meggyőzte, amelyeknek esetleg korábban a zenekar "túl funky" volt, így a Chili végképp odakerült a nagy, klasszikus amerikai rockzenekarok közé.
A külsejében leginkább egy hippit, gitárjátékában pedig egyre határozottabban egy afféle modern Hendrixet idéző Frusciante és a zenekar visszatérése tehát abszolút siker, a három évvel későbbi By The Way-jel pedig folytatták az előző lemezzel megkezdett utat. A hippi-analógia a zenét vizsgálva is megállja a helyét, a megszokott pörgős, funkos, zakatolós zenei világ mellett még markánsabban jelenik meg a hatvanas évek végi Beach Boys vagy éppen a Beatles hatása (még ha ez a párhuzam sokaknak nem is tűnne már fel).
Frusciante szólói visszafogottságukban is szépek, Kiedis (aki akkoriban szakított több év után barátnőjével, Yohanna Logannel) többet és jobban énekel, mint valaha, a ritmusszekció pedig sokkal alázatosabb, mint azt megszokhattuk. A Red Hot Chili Peppers manapság pedig egyre jobb formában van, a zenekar nemcsak a drogoktól, hanem a felesleges sallangoktól is megszabadulva végleg felnőttkorba lépett, a zenei és a baráti egység pedig úgy tűnik, tökéletesebb már nem is lehetne. A zenekart itt, a legjobb formájában kapja el a Live At Hyde Park című dupla koncertalbum, amely egy 2004-es júniusi koncertet örökít meg.
A majd májusban megjelenő, Stadium Arcadium címre keresztelt új lemez ismét Rick Rubinnal készül majd, és 24 számot tartalmaz majd, tehát heroikus vállalkozásnak tűnik, de a Chili a múltban megmászott már ennél nagyobb hegyeket is, most sem várható más.