Időskori mestermű, kávé mellé

A héten annyi új album jelent meg, hogy kénytelenek voltunk néhány lemezt áttenni az eseménytelenebbnek ígérkező jövő hétre, ezért a Dream Theater, Dizzee Rascal vagy Mutya Buena lemezét ott mutatjuk majd be. Jut a hétre nélkülük is elég nagy név: Sir Paul McCartney nemcsak, hogy megmutatja, milyen, amikor tényleg 64 éves, hanem újfent bizonyítja, hogy a saját műfajában még mindig ő a király. Marilyn Manson saját testét kínálja ételként és italként, Rihanna kétséget nem tűrő magabiztossággal törtet a csúcs felé, Chris Cornell pedig hozza a jó útra tért középkorú rocker szerepét.

Marilyn Manson: Eat Me, Drink Me

Várakozások: Az, hogy a Marilyn Manson - most mint zenekar - harmadvonalas indusztriál-metál bandából néhány év alatt a könnyűzene történetének egyik legszórakoztatóbb formációjává nőtte ki magát, kizárólag annak a Brian Warner néven anyakönyvezett fiatalembernek köszönhető, aki tizenegynéhány évvel ezelőtt elhatározta, hogy ő lesz maga az Antikrisztus. Ehhez kölcsönvette Alice Cooper horror-cirkuszát, a nyolcvanas évek egy leghatásosabb szülőijesztegető metálzenekara, a WASP véres és látványos színpadi akcióit, Trent Reznor fémes, indusztriális-poklát, és a mindehhez remekül passzoló, Isten-Sátán-Apokalipszis stb. tematikára épülő ideológiát. A provokatív nyilatkozatok, a sokkoló színpadi jelenlét és persze a szekérderéknyi karizma meg is hozta a várt eredményt. Az évek során még számtalan átalakuláson átesett Manson (volt ő időközben transzvesztita UFO, náci tiszt és David Bowie is) minden idők legnépszerűbb és legtöbbet utánzott Antikrisztusává vált. A lendülete azonban az utóbbi időben már nem volt a régi, de ez nem is csoda, folyamatosan, tíz éven át a világ rémálmának lenni nem könnyű dolog, ez legutoljára talán Adolf Hitlernek sikerült, Mansonról viszont időközben szép lassan kiderült, hogy nem is olyan rossz ember ő, inkább csak egy kicsit furcsa. Na jó, nem kicsit.

Eredmény: Az Eat Me, Drink Me lemezcím Lewis Carrollt idézi, és már a borító decens visszafogottsága is egy egészen másfajta Manson-képet mutat, mint amilyet eddig megszokhattunk; az énekes ezúttal nem a földi pokollal, hanem saját, személyes problémáival rémisztgeti a hallgatókat (a fő inspiráció ezúttal Manson Dita Von Teese-el való szakítása ), minden eddiginél tradicionálisabb rockhangzással és dalparkkal megfejelve. Mind közül talán ezen a lemezen érhető tetten leginkább a nagy példakép, David Bowie hatása (főleg az énekhangban), de sok más, meglepő stíluselem is felbukkan a lemezen - a megszokott indusztiális döngölések mellett -, az első kislemez Heart Shaped Glasses, szintén Bowie-t is idéző diszkópunkjától kezdve, az újhullámos megoldásokon keresztül, egészen a régi-iskolás gitárszólókig. Nincs itt igazából semmi ijesztő, a dalok viszont tulajdonképpen nem rosszak, kérdés, hogy a közönsége ezt várja-e Mansontól?

Olyan, mint: Az Antikrisztus midlife crisisa.

Kiknek ajánlható: Lehet, hogy most szeretik meg Mansont a Bowie-n és Velvet Undergroundon felnőtt negyvenes értelmiségiek? Mert ha most nem, akkor soha.