Időskori mestermű, kávé mellé

A héten annyi új album jelent meg, hogy kénytelenek voltunk néhány lemezt áttenni az eseménytelenebbnek ígérkező jövő hétre, ezért a Dream Theater, Dizzee Rascal vagy Mutya Buena lemezét ott mutatjuk majd be. Jut a hétre nélkülük is elég nagy név: Sir Paul McCartney nemcsak, hogy megmutatja, milyen, amikor tényleg 64 éves, hanem újfent bizonyítja, hogy a saját műfajában még mindig ő a király. Marilyn Manson saját testét kínálja ételként és italként, Rihanna kétséget nem tűrő magabiztossággal törtet a csúcs felé, Chris Cornell pedig hozza a jó útra tért középkorú rocker szerepét.

Chris Cornell: Carry On

Várakozások: Chris Cornell először a nyolcvanas évek végén, a grunge egyik zászlóshajójaként számon tartott Soundgarden élén tűnt fel, amely aztán a Nirvana berobbanását követő pár évben a korszak egyik legsikeresebb rockzenekarává avanzsált, köszönhetően nagyrészt magának a frontembernek, akit sokoktávos, Led Zeppelinen edződött énekhangja a mezőny egyik legjobbjává tette. A seattle-i iskola fokozatos kifulladása után, az akkoriban meglehetősen hedonista életformát művelő Cornell - a pályatársak többségével ellentétben - gond nélkül mentette át magát a következő évtizedbe a rap-metal után, ezúttal stadion-rock zenekarként újjágondolt Rage Against The Machine új énekeséként, és az Audioslave névre keresztelt supergrouppal egy új generáció és egy új közönség is megismerhette a nevét. A 2001-től egészen a tavalyi megszűnéséig működő Audioslave után, - és a nyílván már a kanyarban lévő Soundgarden újjáalakulás előtt - pedig az énekes egyelőre szólóban próbálkozik tovább.

Eredmény: A Carry On nem előzmények nélküli produkció; egyrészt Cornell már 1999-ben, nem sokkal a Soundgarden feloszlása után megjelentetett egy szólólemezt, a kritika által jól fogadott, de gyenge eladásokat produkáló Euphoria Morning-ot, illetve még közvetlenebb előtanulmány a 2006-os You Know My Name című száma, ami az új James Bond-film, a Casino Royale főcímdalaként vált ismertté és természetesen ezen a lemezen is helyet kapott. De ami még fontosabb, hogy az énekes magánélete is helyrerázódott az utóbbi években; leszokott a drogokról és az alkoholról, Franciaországba költözött és családot alapított. Ilyen szívderítő eseményekhez pedig pontosan olyan zenei aláfestés dukálna, mint a Carry On; afféle személyes és érett szerzői lemezzel van dolgunk, amely egyaránt merít a Soundgarden és az Audioslave zenei örökségéből, illetve a középkorú rockerek kikerülhetetlen blues fixációja is markánsan jelen van, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Ilyenformán tehát minden adott egy jó lemezhez - Cornell jellegzetes hangja is csúcsformában van ezúttal - a stadion-balladákból, grunge-ból, klasszikus rock-idézetekből összeálló zeneanyag pedig kellően színes, ugyanakkor sajnos a dalok nem túl izgalmasak, a következetesen végigvitt koncepció hiánya miatt, a Carry On pedig széteső és gyakran unalmas. A Michael Jackson Billie Jean-jéből készült érzelgős tábortűzi ballada pedig kifejezetten felesleges.

Olyan mint: Egy kitűnő énekes, jó dalszerzők és egy őszinte producer nélkül.

Kiknek ajánlható: Audioslave rajongók nyugodtan tehetnek vele egy próbát.